Egy csók. Cirógat a
napfény. Könnyű táncot jár az ódon falakon, melyek beisszák selymes sugarát.
Szellőn szálló, levelekkel játszó, kedves lány. Lennék napfény; boldog, gondtalan,
csintalan lény, s szótlan, mint a hó ragyogása. Lennék napfény, minden felett
kacagó, s mindent körberagyogó, ki a szívben vigaszt kínál gyász helyett.
Lennék napfény, barátom: a szél. Beteljesült, örök szerelem. Nevetve, süvítve
repít csodák ezer holdján át, a végtelenbe, hol meg nem szűnik az édes ölelés.
Élnék, véget sosem látva, vándorolnék új tájakra, új tájakon új napot hozni, s
ha rám nézne a halandó, botor tekintet, mind újabb, s újabb szerelmet vélne
bennem felfedezni. Keringő lenne az életem, soha el nem múló, kacér szoknyám
fátyolként libbentené szerelmesem, s ha elfáradnék, felhő lenne a palotám –
eltakarva bút, bánatot, könnyem hullna e csúf világra, s megöntözné a szíveket.
