Gondtalanul szállingóznak a fehér hópelyhek a házak között. Lágy szellő kíséri őket útjukon, hogy eltaláljanak oda, ahol hiányzik egy csepp szeretet, egy csepp öröm, egy csepp irgalom, egy csepp vigasz. Mintha mindig mosolyognának. Mintha csak azért léteznének, hogy a világba egy kis varázst kölcsönözzenek, hogy aztán elillanjanak és az utca újra megmozduljon, a fejek újra lefelé nézzenek, az ábrándok pedig a pelyhekkel együtt elolvadjanak.
Csekély számú olyan dolog van, ami megörvendezteti az emberi szívet. Manapság minden túl egyértelmű, minden túl világos, minden sivár, zajos és rohanó. Én sem tudom, hova rohanok. Miért nincs időm leállni és elgondolkozni? Min? Bármin. Csak szakadjak ki a valóságból! Csak ébredjek már rá, hogy az élet nem abból áll, amit a szememmel felfogok! De ha egyszer nehéz? Amikor már a felszólalók, beszélők mondatának második felét minden további nélkül kitalálom, amikor kinyitom a naptáram és előre meg tudom mondani, hogy mikor, mit fogok csinálni, amikor a romantikus filmek úgyanúgy koppintott vége után csak a szemem forgatom, ebben a túlságosan is reális, földhözragadt világban minden unalmassá válik. Izgalom? Szó sincs róla. Ha szükségem van rá, egyszerűen csak nem nézem meg az időjárás-jelentést, hátha másnap a nyakamba zúdul az eső. Nem azért dobog gyorsabban a szívem, mert végre történik valami, amire nem számítottam, valami új, valami varázslatos... Ugyan már! Csupán az ijedtség az. Ijedtség attól, hogy nem tudok megfelelni ennek sima világnak. De miért akarnék? Nem tartom otthonomnak. Csak egy idegen helynek, ami - jobb híján - megtűr a hátán, aminek a lakói üres fejjel és üreges szemmel néznek át rajtam. Realizmusukat csak egy kósza, ok nélküli mosoly is képes felbolygatni. Mert itt mindennek kell, hogy legyen valami oka, aminek pedig nincs, azt nem létezőnek tekintik.
