Hópehely

Gondtalanul szállingóznak a fehér hópelyhek a házak között. Lágy szellő kíséri őket útjukon, hogy eltaláljanak oda, ahol hiányzik egy csepp szeretet, egy csepp öröm, egy csepp irgalom, egy csepp vigasz. Mintha mindig mosolyognának. Mintha csak azért léteznének, hogy a világba egy kis varázst kölcsönözzenek, hogy aztán elillanjanak és az utca újra megmozduljon, a fejek újra lefelé nézzenek, az ábrándok pedig a pelyhekkel együtt elolvadjanak.

Csekély számú olyan dolog van, ami megörvendezteti az emberi szívet. Manapság minden túl egyértelmű, minden túl világos, minden sivár, zajos és rohanó. Én sem tudom, hova rohanok. Miért nincs időm leállni és elgondolkozni? Min? Bármin. Csak szakadjak ki a valóságból! Csak ébredjek már rá, hogy az élet nem abból áll, amit a szememmel felfogok! De ha egyszer nehéz? Amikor már a felszólalók, beszélők mondatának második felét minden további nélkül kitalálom, amikor kinyitom a naptáram és előre meg tudom mondani, hogy mikor, mit fogok csinálni, amikor a romantikus filmek úgyanúgy koppintott vége után csak a szemem forgatom, ebben a túlságosan is reális, földhözragadt világban minden unalmassá válik. Izgalom? Szó sincs róla. Ha szükségem van rá, egyszerűen csak nem nézem meg az időjárás-jelentést, hátha másnap a nyakamba zúdul az eső. Nem azért dobog gyorsabban a szívem, mert végre történik valami, amire nem számítottam, valami új, valami varázslatos... Ugyan már! Csupán az ijedtség az. Ijedtség attól, hogy nem tudok megfelelni ennek sima világnak. De miért akarnék? Nem tartom otthonomnak. Csak egy idegen helynek, ami - jobb híján - megtűr a hátán, aminek a lakói üres fejjel és üreges szemmel néznek át rajtam. Realizmusukat csak egy kósza, ok nélküli mosoly is képes felbolygatni. Mert itt mindennek kell, hogy legyen valami oka, aminek pedig nincs, azt nem létezőnek tekintik.

Sétálva a szürke világban, nyitott szemmel járni mindvégig, halvány reménységgel szívemben: biztosan nem én vagyok az egyedüli, aki ugyanígy jár az utcákon, aki ugyanígy néz ki az ablakon, aki ugyanígy fekszik le aludni, tele álmokkal és vágyakkal. Irreálisakkal. Csak van egy szempár, amelyik ugyanilyen érzelmeket tükröz, amelyikbe végre belenézhetek és megnyugodhatok: megtaláltam. Csak létezik olyasvalaki, aki mellett izgatott lehetek, akinek a tekintete megdobogtatja a szívem! Biztosan nem csak én hiszek a mesékben.

Szeretnék hópehely lenni, melyet lágyan cirógat a szél, lassan röptet a város felé a hófödte tájon át, kabátok és sapkák, két lábon járó, dobogó szívű robotok között, vigyázva keringőzni, belehelni ezt az érzéketlen világot szeretettel és mámorral. Szeretnék szállni, szállni, addig szállni, míg csak van erőm, míg minden szeretetem el nem ajándékozom, míg minden vidámságom be nem a tölti kerülgetett emberi szíveket. Szállni, míg meg nem találom azt, aki egyedül áll a téren, fázó tenyerét az ég felé fordítva, mint áldást várva a havat, ami elolvad a teste a melegétől, cseppekké változik a sapkáján. Utolsó erőmmel leszállnék a szempillájára, mire ijedtében kinyitná a szemét, én pedig először - és rövidke életemben utoljára - láthatnám azt a szempárt, ami mindvégig engem keresett, de ami soha nem fog megtalálni. Könnyeimtől elolvadnék, ajkára cseppennék, utolsó lehelletemmel csókot lehelnék rá - míg fel nem száradok, ott tengődnék a szerelem kéjes mámorában...