Álomszerű, fehér alak futott keresztül a pázsiton, mely szomjasan várta a mennyei záport - reménytelenül. Száraz, vad vihar tombolt, tépázva a kísértet ragyogó ruháját. Sötét, valamikor még elegánsan rendezett fürtjei most ziláltan terültek el vékony, fehér vállain. Fürkésző, ijedt tekintetét kapkodva jártatta jobbra-balra, mígnem szikrázva tükröződtek benne a villámlás cikázó fényei. Sebesen futott tovább a bokrok, nádak között, mint egy álombéli tündér - tántoríthatatlanul, az ódon híd felé.
Sötét alak támaszkodott egy pillérnek, merőn bámulva a fekete vizet. Haját vadul fújta a szél, ám arca szobormerevséggel szegeződött a mélység felé, mintha tudomást sem vett volna a körülötte tomboló, pusztító világról. A lány lassított, óvatosan közelített az ifjú felé. Cipője kopogását elnyomta az újabb, egyre erősödő mennydörgés. Figyelte a sötét, öltönyös alakot, rendíthetetlen mozdulatlanságát, sugárzó erejét. Szaporán vette a levegőt, majd hirtelen visszafojtotta, mikor fehér kezével megérintette a magas vállat. A fiú gyötrelmesen lassú, kimért mozdulatát újabb villámlás követte. Megvilágította világos szemeit, melyek most haragoszöldben játszottak.
De a lány nem hátrált meg. Ismerte ezt a tajtékzó pillantást. Gyűlölet, vadság és szenvedély tükröződött bennük, ahogy szikráztak a sötétségben. Nem akart és nem is szólt semmit, csupán feléje lépett, míg mélyen a női, sötét szempárba fúrta tekintetét. Megvetéssel és csodálattal nézett le a bántóan fényes alakra. Erős kezével megragadta a néhány pillanattal azelőtt még a vállán pihenő, gyönge kezet; átkarolta vékony derekát.
A lány úgy érezte, nem jut levegőhöz a friss szélben. Erőtlenül tette a fiú karjára bal kezét, egy pillanatra megingott. Félig elnyílt ajkait lassan becsukta, mintegy visszatartva magában az erőt.
Kicsiny lépések voltak az elsők. Szigorúak és tétovák. Emlékek orgiája árasztotta el a két lelket, érzések kavalkádja dúlt zilált szívükben. Villámlás és Mennydörgés násza volt ez. Nász, mely taszított és vonzott, betöltötte a sötétséget és kiszívta belőle a maradék életet is, hogy végül ne maradjon más, csak a halál csendje. A Nász keringője, mely egyre intenzívebbé és vadabbá vált, játszva a viharral, a pusztító szerelemmel.
A vihar nem szűnik meg. A levegő örökké hordozza az erejét, vonzza a vadságot és a szenvedélyt. S az éjszakai háborúban világvégi, szenvedélyes násztáncát lejti a sötéten hullámzó tó körül Villámlás és Mennydörgés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése