 |
| Charles Bartholomew alias Chuck Bass |
Ajánlom a férfi nem fő kritikusának és egyben húgomnak, Annának.
Kiemelt naptári bejegyzések: fodrász, manikűrös, kozmetikus,
kávé, céges megbeszélés, ruhavásárló-körút, szolárium, konditerem, drogéria –
bevásárlólista: ránctalanító és hidratáló krém, púder, alapozó, parfüm,
szemöldökcsipesz.
Az elegáns, barna, csokoládé illatot árasztó naptár ezúttal
nem a modern női táska rejtekéből került elő. Ehelyett egy kevésbé kaotikus,
gazdájával remek összhangban álló, divatos aktatáska büszke lakója, melyet egy
selymes tapintású férfikéz lóbál irodától irodáig. Sikeres üzletember lévén ad
a megjelenésére – az első benyomás az üzletben általában az utolsó is. Helyet
foglal a következő iroda újabb bőrfotelében, keresztbetett lábai jó rálátást biztosítanak
újonnan vásárolt, fényes lakkcipőjére. A mosodából frissen hozatott
világosszürke öltönyről egy láthatatlan pihét talál finoman lesöpörni, majd
bájosan rámosolyog ügyfelére.
 |
| Monsieur Longevity - férfikozmetikumok |
A fent szemléletesen körülírt férfi képe híven megtestesíti
korunk új férfitípusát, mondhatni mutációját: a metroszexuális férfit. Ő nem
összetévesztendő homoszexuális társaival, ám viselkedésében igencsak
megközelíti őket. Maga a szó a latin „metropolis” kifejezésből ered, ami
„nagyvárost” jelent, tehát egy olyan nagyvárosi férfit jelöl, aki általában
szingli, de ért a nőkhöz. Ez abból adódik, hogy az utóbbi évtizedekben sikerült
tökélyre fejlesztenie a női viselkedés alapjait, így egy masculin-feminin
egyveleget kaptunk. Melyik nőt nem vonzza, ha a férfi beszéli a nyelvét, megérti
a problémáit, valamint vallásaként elsajátítja az örökérvényű mondást,
miszerint „a szépségért meg kell
szenvedni”? A metroszexualitás a nők könnyebb „becserkészésének” eszközévé
vált, ám a kiváltó ok korántsem ebben keresendő – mégsem kell messzire mennünk.
A nők emancipációja rengeteg következményt vont maga után az
élet minden területén. Társadalmi szempontból azonban a változások a kevés
pozitív mellett számos negatív képet sorakoztatnak fel. A nő büszkeségének
megszerzése és kinyilvánításakor önző módon csakis magára gondolt. Küzdelmei
egy évezredeken át funkcionáló, stabil társadalmat döntöttek a porba, megbontva
a hagyományos női-férfi társadalmi szerepköröket. A haladás következményeképp
létrejött két, fizikailag különböző, ám viselkedésében és pszichikailag
majdhogynem teljesen ugyanolyan emberi faj. Hogy miért volt erre szükség? A nő
újraértelmezte saját szerepkörét, jogilag a férfival egyenlővé tette magát,
dolgozni kezdett – tehát önállóvá vált. Ilyen drasztikus változás esetén
elengedhetetlen, hogy a másik fél is szokatlan jelenségeket kezdjen produkálni,
aki ez esetben a férfi: mivel a nőnek úgymond többé nincs rá szüksége (nem függ
tőle anyagilag, így primitív felfogás szerint érzelmileg sem), feleslegesnek
érzi magát, hiszen megfosztották fő feladatától, a család védelmezésétől. Ha
nincs család, kit is kellene védelmezni? Lassan feledésbe merült az erős,
szilárd, könnyeket nem ismerő férfi képe, hogy új stratégiát fejlesszenek ki a
nő magukhoz édesgetésére: újfent együttérzők, megértőek, türelmesek, és ami a
legfontosabb: függetlenek, ezáltal megadhatják a nőnek is kívánt
függetlenségét, amit a tartós kapcsolat, pláne a család, mint tudjuk,
végérvényesen felszámolna – ez pedig rendkívül sajnálatos lenne. Az emberi
fajért nem érdemes aggódni, hiszen arab és afrikai barátaink buzgón
gondoskodnak utánpótlásról.
A két nem átalakulását követő harmónia azonban csupán
látszólagos. A modern társadalmakban általános anómia uralkodik. A jelenségre Durkheim
világított rá, aki szerint a növekvő deviáns viselkedést – főként az
öngyilkosságok számának hirtelen növekedését – a régi társadalmi normák
gyengülése, de az azokat felváltó újak még nem elég szilárd uralma váltja ki.
Ez esetben a régi és új női és férfi társadalmi szerepkörök együttes jelenléte
okozza az általános felfordulást. A két nem nincs tisztában azzal, mit vár
valójában a másiktól. Az emancipálódott nőtársadalom ugyan többé-kevésbé
kivívta magának az egyenlőséget, jellemén, pszichológiai térképén azonban nem
sok változás esett: ugyanúgy vágyik a férfi védelmére, mint egykor. Ezt azonban
mégsem vallhatja be, hiszen a társadalomban véres verítékkel megszerzett
presztízse hirtelen hanyatlani kezdene, a férfi pedig megint elhatalmasodna
felette. Az ördögi kört elhagyni képtelen, ez pedig az esetek többségében
depresszióhoz vezet.
Kedves Hölgyek, emancipációtok terméke az egyenlőségen és az
elismerésen túl a metroszexuális, „bunkó, nyámnyila férfi”. Bunkónak titulálod
a férfit, aki nem enged előre az ajtónál, nem veszi fel az elejtett tollad, a
szavadba vág, nem fizeti ki a vacsorád; nyámnyilának azt, aki elvárja, hogy te
udvarolj neki. Azt hitted, kompromisszumok nélkül győztél, mégis elvesztettél
valamit: azt, aki igazán nővé tett.
Tudtad?
- Közel két évtizede, 1994-ben nevezték nevén először a metroszexualitást. A kifejezés Mark Simpson brit újságíróhoz köthető, aki az Independent újság hasábjain foglalkozott a témával.
- A jelenség ellentétét a retroszexuális férfiak képviselik, akik igyekeznek megőrizni a férfiasság tradicionális képét, értékeit, nem járnak sem manikűröshöz, sem szoláriumba, ennek ellenére gondosan ápolt külsővel büszkélkedhetnek.
- Az überszexuális férfiak retro- és metroszexuális társaik jellemzőit ötvözték: minél kevesebb érzelemmel viseltetnek a kapcsolatok iránt, tehát a szexualizált társadalom hívei. Ennek ellenére a hagyományos férfiképet képviselik: igyekeznek megőrizni a büszkeségüket, ezáltal munka- és pénzközpontúvá válnak, erősek és általában agresszív viselkedésűek.
- A neoszexuális férfiak szintén a hagyományőrzésre alapoznak, azonban különös gondot fordítanak a külsejükre.
- A metroszexualitás megtestesítője: David Beckham.
- Hollywood-i metroszexuálisok: Orlando Bloom, Zac Efron, Brad Pitt, Johnny Depp, Tom Cruise, Hugh Jackman, Ryan Reynolds, Ashton Kutcher és Jake Gyllenhaal.
David Beckham
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése