A szeretet lakodalma

Arctalan arcok, tekintetlen szempárok szelik a naptár sivár betűit és számait. Ki tudja, kik ők. Névhez kötve, láncra fűzve csellengnek egy éven át, hogy aztán háromszázhatvanöt nap után újrakezdjék, ami elmúlt, egyel több ránccal küzdve, őszülő hajjal fejkendőzve. A nyugtalan ábrázatok idővel fakóvá és közönyössé válnak, a tekintetekből kipattanó szikrát eloltja a közöny hideg vize. Bandukolnak napról-napra, hétről-hétre, cipőjüket koptatva taposnak az éveken, a napokon, melyek mindig ugyanazok, mint a reggel és az este, s mégis valami újat tartogatnak, valami szépet vagy keserűt, vidámat vagy könnyeset. Menetelnek a változó változatlanságban, míg a napok letelnek, összeszámolják az ugyanúgy eltelő éveket, melyek monotonul és könyörtelenül vágtattak át rajtuk.

                De van egy nap, kettő és három, melyek pirosba öltöznek a fekete naptár sivár lapjain. Van egy ünnep, amely piros számokkal és fehér tájjal ünnepel, akár a felékesített menyasszony. Várja a vőlegényét, várja a világ a szeretetet, amely évről-évre felkarolja, talpra állítja, majd újra útjára engedi. Reményt ad, a remény várakozást, a várakozás beteljesülést, s az örömtől buzgó tekintetekben új szikra gyúl. Másként ropog a hó, más illata van a tájnak, máshogy szól a muzsika, melyhez pergő csacsogás a desszert. A szeretet oly tisztává válik, akár a puha hó, s édes minden vallomás. Emlékek árasztják el a fájó világot, könnyesek és fényesek, s a pillantásokban megbocsátás és felejtés bujkál. E lakodalom kéjes tánca, mely fényűzően pörög a csillogó fények vad záporán át, aléltan hull alá, s a világ és a szeretet mámorában tündökölve int búcsút a karácsony csalfa szelleme.

Bukott angyalok

                A sokszor homályos múltból egy tisztán csengő mondat mereng fel az emlékeimből: „Minden nő hercegnő”. Csodálatosan hangzott. Mi sem volt egyszerűbb, mint elhinni és eszerint szegni fel az állam.

Ellentétek vonzásában

-          Te boldog vagy?

-          Igen, az vagyok.

-          Csak azt hiszed. Mi tesz boldoggá? A szépség? A hit?

-          Isten.

Elveszett kiáltás

Zsongás. A világ hangja. A zsongás, ha folytonos, megszokható. A kiáltás olyan, akár a homokszem: ha a szembe kerül, könnyre fakaszt, de a sivatagban csupán a szédítő tömeg része.
Őrült világ. Kiált, de nem tudja, miért; zsong, de gyümölcstelenül.
Önző világ. Lassú, kegyetlen halált halsz. Üvöltöd fájdalmad, de senki nem segít. Sírsz és vergődsz, mint egy kisgyermek, de süket fülekre találsz.
Ez vagy te, ember. Forogsz, míg el nem alélsz, míg utol nem ér a végzeted. Gyorsuló, lüktető élet a tiéd; tombolsz, amiért elvették tőled az örökkévalóságot. Kimondod a még végig nem gondolt gondolatod, a még meg nem élt érzésed, és mindez elszáll, akár egy szárnyaszegett pillangó. Nem tudod, hogy merre suhan tova az éterben, ütközve a tengernyi félkész szóval és szívvel.
Pörögj és rúgj fel mindent magad körül! Fetrengj a mocsokban, dobd el magadtól, ami emberré tesz, ami felelőssé tesz, ami értékessé tesz. Dobd el az életed, s nem lesz halálod. Harsogj túl mindent és mindenkit, s aztán vedd észre: halott vagy. Mert minden, amitől forrás voltál, amitől az égen fénylő csillag voltál, a levegőben kering meg nem értve és meg nem hallgatva... te pedig csak állsz révetegen, a kiradírozhatatlan szavak után kapva.
Sírnál, de könnyeid ráfagynak barázdált arcodra; kiáltanál, de nincs kinek; szólnál, de eladtad magad. Akkor feleszmélsz arra, amit addig süket voltál meghallani: kiáltó szavad a csönd.