Elveszett kiáltás

Zsongás. A világ hangja. A zsongás, ha folytonos, megszokható. A kiáltás olyan, akár a homokszem: ha a szembe kerül, könnyre fakaszt, de a sivatagban csupán a szédítő tömeg része.
Őrült világ. Kiált, de nem tudja, miért; zsong, de gyümölcstelenül.
Önző világ. Lassú, kegyetlen halált halsz. Üvöltöd fájdalmad, de senki nem segít. Sírsz és vergődsz, mint egy kisgyermek, de süket fülekre találsz.
Ez vagy te, ember. Forogsz, míg el nem alélsz, míg utol nem ér a végzeted. Gyorsuló, lüktető élet a tiéd; tombolsz, amiért elvették tőled az örökkévalóságot. Kimondod a még végig nem gondolt gondolatod, a még meg nem élt érzésed, és mindez elszáll, akár egy szárnyaszegett pillangó. Nem tudod, hogy merre suhan tova az éterben, ütközve a tengernyi félkész szóval és szívvel.
Pörögj és rúgj fel mindent magad körül! Fetrengj a mocsokban, dobd el magadtól, ami emberré tesz, ami felelőssé tesz, ami értékessé tesz. Dobd el az életed, s nem lesz halálod. Harsogj túl mindent és mindenkit, s aztán vedd észre: halott vagy. Mert minden, amitől forrás voltál, amitől az égen fénylő csillag voltál, a levegőben kering meg nem értve és meg nem hallgatva... te pedig csak állsz révetegen, a kiradírozhatatlan szavak után kapva.
Sírnál, de könnyeid ráfagynak barázdált arcodra; kiáltanál, de nincs kinek; szólnál, de eladtad magad. Akkor feleszmélsz arra, amit addig süket voltál meghallani: kiáltó szavad a csönd.