Arctalan arcok, tekintetlen
szempárok szelik a naptár sivár betűit és számait. Ki tudja, kik ők. Névhez
kötve, láncra fűzve csellengnek egy éven át, hogy aztán háromszázhatvanöt nap
után újrakezdjék, ami elmúlt, egyel több ránccal küzdve, őszülő hajjal fejkendőzve.
A nyugtalan ábrázatok idővel fakóvá és közönyössé válnak, a tekintetekből
kipattanó szikrát eloltja a közöny hideg vize. Bandukolnak napról-napra,
hétről-hétre, cipőjüket koptatva taposnak az éveken, a napokon, melyek mindig
ugyanazok, mint a reggel és az este, s mégis valami újat tartogatnak, valami
szépet vagy keserűt, vidámat vagy könnyeset. Menetelnek a változó
változatlanságban, míg a napok letelnek, összeszámolják az ugyanúgy eltelő
éveket, melyek monotonul és könyörtelenül vágtattak át rajtuk.
De van
egy nap, kettő és három, melyek pirosba öltöznek a fekete naptár sivár lapjain.
Van egy ünnep, amely piros számokkal és fehér tájjal ünnepel, akár a
felékesített menyasszony. Várja a vőlegényét, várja a világ a szeretetet, amely
évről-évre felkarolja, talpra állítja, majd újra útjára engedi. Reményt ad, a
remény várakozást, a várakozás beteljesülést, s az örömtől buzgó tekintetekben új
szikra gyúl. Másként ropog a hó, más illata van a tájnak, máshogy szól a
muzsika, melyhez pergő csacsogás a desszert. A szeretet oly tisztává válik,
akár a puha hó, s édes minden vallomás. Emlékek árasztják el a fájó világot,
könnyesek és fényesek, s a pillantásokban megbocsátás és felejtés bujkál. E lakodalom
kéjes tánca, mely fényűzően pörög a csillogó fények vad záporán át, aléltan
hull alá, s a világ és a szeretet mámorában tündökölve int búcsút a karácsony
csalfa szelleme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése