Éjszaka
hintóba ül a szelek vad vizén, hópelyhek báli ruhájában. Kecsesen száguld át az
utcák rejtett zugain, ismerve minden pislákoló ablakszemet. Ragyogva időzik a
lámpák sárgás fényénél, mosolyogva szemlélve hű, repkedő kísérőit. Erős kezeivel
álmot lehel a fáradt-bágyadt tekintetekre, ablaktól ablakig suhan, míg minden
lámpát elolt az álom végtelen karja, s elégedetten kúszik fel az égbe, egészen
a Holdig.
Sötét
tekintet néz át az ablak fekete üvegén. Dacosan bámul bele az Éjszakába,
ölelését állva, mint mindenki másét. Ajkait összeszorítva mered a mennyei takaróra,
melyről táncolva hullnak le a fagyos csillagok, búcsút intve öröklétüknek.
Kezével bölcsőként ringatja a szikrázó pelyheket, melyek búsulva pihennek meg
hideg ujjain, soha el nem olvadva.
Szemeit
lassan lehunyva hívja táncba az Éjszakát. Derekán érzi súlyos karját, szívében
sötét nyilait, s végre érez. Érzi a fájdalmat, melyet oly sok szívnek okozott,
a világon állt bosszúját, melyet az nem érdemel. Érzi a hűvös szellő
fuvallatát, jéghideg leheletét, mely tekintetéből áradva oltja ki az éden
legkisebb szikráit. Érzi a végzetet, Éjszaka érdes pillantását, melynek szürke
fényében vádló tűz, kínzó emlék lángol. Fehér ujjai reszketve simulnak az emlék
kezébe, sóhajtva lépve át a szenvedély határát, ki tovasodorja az ígéretek
földjére. Rímes, rémes hűség, riasztón őszinte szerelem, fájó érintés és kínzó
ragyogás, melyet a múlt keserű íze olt ki, s nem hagy mást maga után, mint a
fakó, szürke szempárt, a kárhoztatót, az Éjszakát, ki minden éjjel táncba hívja
a bűnhődő éjszakai virágot.
Meghajlása
vallomás, édes illatú érzés, melyben az íz keseregve forog, érintése villanás,
kéjes remegés, míg kihúzza magát, majd hűvös, hamuszín tekintettel fogad
hűséget az Éjszaka férfija: az Emlék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése