Jane Austen füveskönyve

József Attila: Óda

A teljes vers:

Szívharangom szívharangod

               

              Egy dallam, egy íz, egy tapintás. Egy hang, egy szín, egy mozdulat. Egy illat.

                Takaró az emlék. Dunyhája meleg oltalmat ad a fáradt szívnek.

                Szaladj, emlék, szállj a végtelenbe, s mondd el, kiáltsd szét a föld kerekén a titkom! Mert titokban élek. Titokban lüktet gyenge mellkasom. Vízre lépek, s nem látom a jövő fényes hullámait.

                Vezesd, emlék, a vakot! Mondd neki, hogy ne féljen, hogy az élet csupán irónia, melyre illik grimaszolni. Állj mögé, hogy sorsa elől ne fusson már fájdalmasan a végzet viharába.

                Bírd, emlék, a némát szólásra, illatos szavak kútfőjévé tedd! Adj neki hitet és bátorságot, mert érzés az, mi lelkében bugyog; mert a forrás özönvizet fakaszt.

                Nyisd, emlék, a süket fület hallásra! Dallamok szállnak tova a végtelen éterben, hangok suttognak tiszta eszméletet. A lélek az, ki hallhatja a szív dallamát, a tiszta könnyeket.

                Jöjj vissza, emlék! Árván hagytál oly sok szempár között, s eltévedtem az élet hazug ösvényén. Mutasd meg, milyen volt harsányan nevetni, könnyek között lelni álomra. Mutasd meg, miért kell élni, miért lesz boldog a halál. Mutasd meg, mi a szép s a csúnya, miért véges a végtelennek tűnő idő. Mutasd meg, milyen volt szeretni, hozd vissza a szívem, hogy újra megtanuljam! Mutasd meg, voltam én őszinte, bugyogó forrás, tiszta lélek.

                Ne hagyj el, emlék. Kínzó félelem a jövő múlt nélkül, s a jelenem hazugság. Vigyázz lapjaid teremtőjére. Mert csak te tudod, mit az elme hallgat, csak te ismered a szív belső titkait. Te őrzöd a zár kulcsát, mely a lélekhez visz; a lélekhez, melyet száműzött az értelem zavara.

                Mesélj, emlék. Legyél meleg dunyhám ma éjjel. Melegíts, ha hideg van, ölelj át, ha félek. Nyisd fel rab szívem, hadd lássam, mivé lett, tán már el is hagyta zsarnokát. Mondd el panaszát. Mondd meg neki: szabad.

                Élj újra, szív! Élj, s állj bosszút befogott füleimen, vak tekintetemen! Fess vért halovány arcomra, rózsákat száraz ajkaimra. Áruld el, mit még a lélek sem tud, s az ész sem ismer, mert benned él a szó, a hang. Te vagy az élet dallama, nincs már más, ki helyetted foghatna lantot. Te tudod a kezdetet, s ismered a véget, te áldod a világot, s megbocsátasz a kárhozottnak.

                Halld meg, lélek, mit szól a szív. Szeretetet. Reménységet. Örömöt s vágyat. Álmot a végtelenben. Egy szívbe zárt verset, egy messzi pillantást, s vádló hűséget.

 Hívj, ha még szeretni tudsz.

Sophie levele

 Drága Claire!

A kifejezés szavai: "Mi lett volna, ha...?" külön-külön csak puszta szavak, de együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha...?" Vajon mi? Sosem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de, ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő.
Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson.
Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé: olyan, amiért mindent eldob az ember; olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném elhinni, ha egyszer engem eltalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni. Ha Ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra!

Szeretettel:
Júlia

(Letters to Juliet)

Akik megnyerték a világháborút

           -   A férfiakat már nem zavarja a női individualizmus.

           -   Ez tévedés. A nő legrosszabb tulajdonsága a büszkeség. Minden más hátránya erre vezethető vissza.

           -   A nő csak elhiteti magával, hogy büszke.

           -   Miért?

           -   Mert maga sem tudja, mit akar. Ezzel leplezi.

           -   És előrébb jut?

            -   Nem. Az emancipációval kivívott magának olyasvalamit, amiről maga sem tudta, mivel jár: a szabadságot. -    - Ez pedig olyan súllyal zuhant a nyakába, hogy nem tudta megtartani. Összerogyott alatta.

           -   Miért nem fogadja el, ha a férfi nyújtja a kezét?

           -   Éppen az a baj, hogy elfogadta – és lerántotta a férfit maga mellé a porba. Most együtt homokoznak, mint a kezdetekkor, és találgatják, vajon mitévők legyenek.

           -   Nem értem.

              -   Átléptük a világ legújabb korszakának a küszöbét. Olyan, mintha újraélnénk a teremtést. Méregeti egymást a férfi és a nő. Tudják, hogy elhivatottak, de cél nincs előttük. A nő végre bebizonyíthatta, hogy erős, kivívta a férfi nem viszonylagos elismerését, azonos jogokat szerzett. Legyőzhetetlen akart lenni, s ezzel legyőzte önmagát is. Legyőzte a nőt. És most jön a képbe a férfi. Tehetetlenül nézte végig a nő pusztítását. Mégis mit tehetett volna? Nem ért rá: világokat döntő csatákat vívott. Tudod ki a világháborúk valódi győztese? A nő. Csendben és alattomosan hódította meg a világot. Kémként aknázta ki a férfi gyenge pontjait. Minden a nő miatt van. A férfi védelmezte, harcolt érte – férfi volt mellette. Ma már nincs miért férfinak lennie.

-          -   Azt állítod, hogy megszűntünk férfinak lenni?

-          -   Ugyanannyira, mint ahogy a nő megszűnt nőnek lenni. A férfi már nem tudja, a nő mit vár tőle. Ha a nő meg tudja védeni magát, a puszta létet is szükségtelennek érzi. A nő pedig elégedetlen – ezt az egy tulajdonságát megőrizte. Elégedetlen, amiért a férfiból kihunyt a férfiasság. Elégedetlen, amiért nem nyitják ki neki az ajtót, nem veszik fel az elejtett tollát, nem kap időpontot a kozmetikusnál a férfi kliensek miatt, nem udvarol neki senki, ehelyett neki kell ezt megtennie, és még sorolhatnám a végtelenségig.

-          -   Jobban esne, ha nem általánosítanál.

-          -   Talán megvigasztal a magyarázat: a nő ezt az elégedetlenséget saját magának okozta. A férfi azt tette, amit bárki tett volna. Feleslegesnek érezte magát, ezért odébbállt. A nő pedig ismét egy olyan élethelyzetben találta magát, ami ugyanannyi elégedetlenségre ad neki okot, mint az előző. Tudatán kívül kötött kompromisszumot a szabadsággal.

-          -   Szóval nem a mi hibánk.

-          -   Nem. Ettől természetesen nem érezzük jobban magunkat. A nő még mindig vágyik az igazi férfira. Arra, aki mellett igazi nő lehet. De már sosem lesz az, aki volt.

-          -   Mi a megoldás?

-          -   Az idő. A nő büszkesége nem fog megtörni. A férfi íratlanul legyőzetett, a nő pedig rájött, hogy amiért harcolt, azzal saját magát pusztította el. De túl büszke ahhoz, hogy beismerje a tévedését és visszaforduljon. A hős férfi ideje lejárt. Most pedig várunk, hogy új felállás alakuljon ki. Kivárjuk, mit kíván tőlünk a világ.

Szürke szemű hűség

               

                Éjszaka hintóba ül a szelek vad vizén, hópelyhek báli ruhájában. Kecsesen száguld át az utcák rejtett zugain, ismerve minden pislákoló ablakszemet. Ragyogva időzik a lámpák sárgás fényénél, mosolyogva szemlélve hű, repkedő kísérőit. Erős kezeivel álmot lehel a fáradt-bágyadt tekintetekre, ablaktól ablakig suhan, míg minden lámpát elolt az álom végtelen karja, s elégedetten kúszik fel az égbe, egészen a Holdig.

                Sötét tekintet néz át az ablak fekete üvegén. Dacosan bámul bele az Éjszakába, ölelését állva, mint mindenki másét. Ajkait összeszorítva mered a mennyei takaróra, melyről táncolva hullnak le a fagyos csillagok, búcsút intve öröklétüknek. Kezével bölcsőként ringatja a szikrázó pelyheket, melyek búsulva pihennek meg hideg ujjain, soha el nem olvadva.

                Szemeit lassan lehunyva hívja táncba az Éjszakát. Derekán érzi súlyos karját, szívében sötét nyilait, s végre érez. Érzi a fájdalmat, melyet oly sok szívnek okozott, a világon állt bosszúját, melyet az nem érdemel. Érzi a hűvös szellő fuvallatát, jéghideg leheletét, mely tekintetéből áradva oltja ki az éden legkisebb szikráit. Érzi a végzetet, Éjszaka érdes pillantását, melynek szürke fényében vádló tűz, kínzó emlék lángol. Fehér ujjai reszketve simulnak az emlék kezébe, sóhajtva lépve át a szenvedély határát, ki tovasodorja az ígéretek földjére. Rímes, rémes hűség, riasztón őszinte szerelem, fájó érintés és kínzó ragyogás, melyet a múlt keserű íze olt ki, s nem hagy mást maga után, mint a fakó, szürke szempárt, a kárhoztatót, az Éjszakát, ki minden éjjel táncba hívja a bűnhődő éjszakai virágot.

                Meghajlása vallomás, édes illatú érzés, melyben az íz keseregve forog, érintése villanás, kéjes remegés, míg kihúzza magát, majd hűvös, hamuszín tekintettel fogad hűséget az Éjszaka férfija: az Emlék.