Éppen hogy meghallotta a hírt, Zoénak hányingere
lett. Hányingerrel vegyes düh kavargott a gyomrában, melytől kisvártatva
elfelejtette, hogy aznap még nem ebédelt. Értetlenül tologatta maga előtt a
poháralátétet, mintha az bármi megoldást is jelentene. Álomszerű állapotban ült
a kávézó foteljában, mely az imént még körülölelő érzetet biztosított számára,
mostanra viszont úgy érezte, magába szippantja és megfojtja. A hirtelen beállt
csöndet sűrű sötétség követte, érzékszervei kikapcsoltak. Gondolatai örvényként
cikáztak összetéve a múlt és az elképzelt jelen kimerevített képeit, míg a nagy
kavalkád össze nem állt egy kaotikus, mégis egyértelmű montázzsá.
Barátnője megértő érdeklődéssel figyelte kínlódását,
mely már-már az önkívület határait súrolta. Zoé belenézett a szempárba, amelyik
a leglehetetlenebb helyzetekben is reményt sugárzott, és ami mindig
megnyugtatólag hatott rá – de most kis híján az őrületbe kergette. Mindezt egy
egyszerű tőmondat váltott ki belőle, mely tényre ugyan számíthatott volna, de
pozitív emberként elképzelni sem tudta, hogy ilyesmi megtörténhet. Előtte is
sejtette, hogy a körülötte fortyogó vulkán egyszer kitör. Csalódott magában
önnön naivsága miatt, melyről azt hitte, már lehámlott róla, és most képtelen
volt bármit is érezni vagy gondolni. Végül feltette azt a kérdést, amit mindig
is szokott, ám ugyanez állandóan további képzavarokat idézett elő: „Miért?”
Hogy önmagában csalódott, semmiség volt ahhoz képest
a csalódáshoz képest, amely ezután kerítette hatalmába. Megszűnt létezni a
poháralátét, a fotel, a körülöttük csacsogó emberek. Megrendült a hite
mindazokban, akik a szemében azelőtt értéket képviseltek. Mindenki képmutatóvá,
álnokká és értéktelenné vált. Feldühítette a tény, hogy egy ilyen helyzetben
senki nem tud értelmesen viselkedni, senki nem képes segítség és támasz lenni;
feldühítette a világ aljassága, mely ostorozza az ártatlanokat, és
rivaldafénybe állítja a hazugokat, az árulókat, az esküszegőket, de még inkább a
pletykálkodókat, akik dicsfényt öltve újságolják ország-világ előtt mindazt,
amely miatt ruháikat megszaggatva kellene térdre esniük egy felsőbb erő előtt,
s ha már bensőséges, bizalmas információk birtokába jutottak, tegyék hasznossá
magukat, és nyújtsanak támaszt!
De nem. Az ember undorító volta mindössze abban
rejlik, hogy meg sem próbálja legyőzni önnön gyarlóságát. Harcol mások ellen –
legyen szó idegenekről vagy akár a saját családjáról –, szenny árad kövér
szájából, viszályt szít, szavaival életeket olt ki; majd büszkén emeli magasba
bűntől fényes trófeáját, homlokán az örök bélyeggel: „Elítélt, s elítéltetett”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése