Nevetve felnőni

(2011. december)

Azt mondják, egyszer mindenki eljut arra a pontra, amikor önvizsgálatot tart. Ezt - a mai embereket szemlélve - elég abszurdnak tartom. Elenyésző százalékukról tudom elmondani, hogy kétszer is meggondolják, mit cselekszenek és ha már megtették, "férfiasan" vállalják a következményeket. Századunk divata inkább az ivászatban és a drogozásban merül ki, ami ideig-óráig elfeledteti az emberrel, hogy mit tett és mit kell majd még tennie a későbbiekben, hogy az élete elrendeződjön. Ez az egyik véglet.

A másik véglet a kis százalék, ahova én is tartozom, azon belül is azok, akik minden este elszámolnak magukkal és nem az a gondolatsoruk lezárása, hogy "mindegy, majdcsak lesz valahogy". A mindegy szó egyébként is a nemtörődöm, felelőtlen emberek szava. De vajon jó az, ha valaki naponta nyúzza magát a múlton és ezáltal a jövőn? Lehet valaki túlzottan is felelősségteljes anélkül, hogy a túlzott aggodalomba fojtaná az érzéseit? Nos, a válaszom: halvány fogalmam sincs. Nem mintha annyit aggódnék - van bizodalmam egy felsőbb erőben, aki irányítja az életem, ha felelősségteljesen viselkedek. Ha valaki ismerne annyira, mint én saját magamat és józan felfogása lenne, valószínűleg belehalna a röhögőgörcsbe. Ami hagyján lenne, de mindazok után, hogy elvesztettem egy - valószínűleg legjobb - barátot, még börtönbe is zárnak gondatlan emberölésért. Vagy ha nem is, napi program lenne, hogy ezzel a ténnyel elszámolgassak. Életem végéig. De még mielőtt bárkit is megölnék véletlenül vagy akár direkt is, rá kell ébresztenem magam, hogy egy értékes embert veszítene el a világ.

Amikor tizennyolc éve, egy őszi délutánon, térdig érő hóval körbevett kórházban megszülettem, még nem akartam semmit, nem gondoltam semmit, valószínűleg nem is nagyon láttam semmit. Csak ordítottam és éhes voltam - azt hiszem. Őszintén szólva nem tartom meglepőnek, hogy nem akartam kibújni ebbe a világba, anyukám biztonságot nyújtó pocakjából. Akkor még nem tudtam, hogy annál szerencsésebb állapotra - földi pályafutásom során - soha többé nem kerülhetek.

Aztán az idő előrehaladtával elkezdtem gondolkodni. Mint utólag rájöttem, ennél szerencsétlenebb időtöltést nem is találhattam volna. Ha nem tanítottak volna meg beszélni, ha nem kaptam volna a leírhatatlan dolgok leírására szavakat, valószínűleg sokkal nagyobb értéket képviselnének most a gondolataimban - már ha lennének. Micsoda ördögi kör! Vegyünk csak egy egyszerű példát, egy szót, amit mindenki ismer és az elsők között sajátít el: nem. Hogy ez mitől olyan bonyolult? Ez a visszautasítás szava, mint ahogy azt megtanultuk. De ne feledjük el, hogy amikor valamit visszautasítunk, akkor egyben valami más előtt ajtót nyitunk. Ez nem puszta visszautasítás. Ez belső vívódás két út között, rengeteg emlék és érzelem feltolulása, míg végül megszületik a végeredmény, egy három betűs szó: nem. Én ezt mininum annyira tartom nevetségesnek, mint ti most engem.

Ha már szakaszolok, következzen a totyogós kor. Ha valaki megtanul menni, azzal önállósul. Na már most, nálam ez az önállósulás végzetes volt. Hirtelen az egekbe szárnyalt az egóm és akkora öntudatom lett, hogy a drága újszülött húgomat az első benyomás belső lerendezése után az alattvalómnak tituláltam. Nem volt tőlem igazságos, de legalább mára olyan szívós lett, hogy egyetlen zsarnok hímnemű sem képes megdönteni az elhatározásait. Miután ezt bevégeztem, pelenkával a hátsómon megkaparintottam a fehér festékes ecsetet és lefestettem vele a barna, frissen mázolt bejárati ajtót azzal a határozott kijelentéssel, hogy "szesztek".

Az évek előrehaladtával egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy körülöttem mindenki tudatlan és gyerekes, egyedül én vagyok józan. Tíz év körüli fejem nem volt képes felfogni, hogy miért nem ismerik el felnőtt mivoltom. Tényleg... miért is nem?

Lassan beköszöntött a tinédzserkor. Úgy gondoltam, ennél felnőttebb soha nem lehetek, így ki kell használnom, amíg még az elején vagyok. Felelősségteljesnek és bölcsnek tartottam magam, de legalábbis mindenkinél okosabbnak. El sem tudtam képzelni, hogy majd annak idején, amikor már a tizennyolcon is túl leszek, több eszem lesz. Beköszöntöttek az első problémák, az első szerelem, az első komoly gondolatok, a pályaválasztás - vagy valami ehhez hasonló gondolatmenet -, a nővé érés. Rossz, rossz, rossz, rossz... - gondoltam akkor és még utána is. Pozitívum, hogy a kilóim nem röpködtek a magasba - és tulajdonképpen sehova sem. Azt hiszem, természetes, hogy egy tini magába zárkózik, nem mindig jön ki a szüleivel, azt hiszi, az ő problémái a leghatalmasabbak és mindenki arra figyel. Ha pedig nem így van, tesz róla, hogy figyeljenek rá. Másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, azt akarjuk tenni, amit "mindenki más". Én valamiért soha nem akartam olyan lenni, mint "mindenki más". Hálát adok az égnek, hogy akkor így döntöttem és nem mentem el a barátaim hívására inni, ami - mint azt tudjuk - több más rosszat is vonz maga után.

A világról alkotott elképzelésem kezdett megdőlni. Naivitásom az elviselhetőre csökkent, bölcsességem pedig növekedő tendenciát mutatott. Átrágtam magam sikereken, csalódásokon, tévedéseken, leszoktattam magam a sírásról, végül pedig kikötöttem egy vadidegen országban. Valójában csak "jól meg akartam mutatni a világnak", hogy több és bátrabb vagyok, mint aminek hisznek. Ennél nevetségesebb okot egy séjour-ra nem is találhattam volna. Megmutatni mindenkinek, hogy felnőttem, hogy nincs szükségem semminemű segítségre... Végülis könny nélkül kiálltam ezt próbát is. Felültem a kisbuszra, nyakamba vettem az világot, megismerkedtem sok új emberrel, olyan ételeket ettem undor nélkül, amiktől jelenleg hányingerem van és betöltöttem a tizennyolcat. Majd hazajöttem. Tulajdonképpen ennél nagyobb leckét nem is kaphattam volna: pár hónap alatt rájöttem, hogy teljesen önállótlan voltam. Tehetetlenül ácsorogtam a pénztárnál bankkártyával a kezemben és tanulmányoztam, hogyan is kell beledugni abba a - magyar viszonyokhoz képest - szép, szürke leolvasóba és azt kívántam, bárcsak mellettem állna anyukám és leordítaná a hajam, hogy miért csinálok úgy, mint egy ovis. Csak akkor jöttem rá, hogy ebben a kijelentésében mennyi igazság volt. Összeráncolt szemöldökkel bámultam magam a próbafülke tükrében, szemrevételezve a kiszemelt ruhát. Szerettem volna, ha apukám ott lett volna, közölte volna, hogy "Nem, Tulbic, ez rossz. Ez persze a ruha hibája, nem a tiéd. Várj!" Majd két percen belül újra félrerángatta volna a függönyt egy másik ruhával, amit mintha csak rám öntöttek volna. Igen, én az apukámmal vásárolok. Na és?

A születésnapomon végül feladtam. Úgy gondoltam, hogy minden vagyok, csak nem felnőtt, hogy körülöttem mindenki józan, csak én vagyok teljesen buggyant. Kipottyantam az álomvilágból a valóságba és ráébredtem, hogy az embert nem az esze, hanem a szelleme kell, hogy írányítsa, hogy a világ soha nem lesz rózsaszín, hogy én nem vagyok szuperhős, de legfőképpen arra, hogy szinte semmi nem az, aminek látszik, mert itt a Földön mindenből ki lehet hozni a rosszat. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az ember felnőtté válása nem korhoz, időhöz kötött. Az ember akkor nő fel, amikor képes uralkodni magán - a gondolatain, a tettein és az érzésein egyaránt -, amikor felelősséget vállal - nemcsak magáért, hanem másokért is -, amikor belátja: a felnőttek akkor is jobban tudják. Sokan meg sem érik, mire minden kritérium beteljesül az életükben, így örökre felelőtlen gyerekek maradnak.

Ezek után evidens, hogy senkinek nem kell szégyellnie a múltját. Ami volt, az elmúlt, ha megbánja, eltöröltetik. Irónikusan szemlélni a saját hülyeségeinket: ez a felnőttkor felé az első lépés. Ne feledjük: mindenki más legalább olyan nevetséges, mint mi magunk. Próbálhatjuk azzal hitegetni a világot - és saját magunkat -, hogy tökéletesek vagyunk, csak pont az ellenkezőjét érjük el. Csak az őszintén élők tudnak őszintén nevetni.