Ady Endre: Káin megölte Ábelt

            Vannak a világon olyasféle dolgok, melyekről mindenkiben kialakul egyfajta vélemény. Legyen szó szerelemről, háborúról, hazáról vagy akár hitről, az emberek bátran nyilatkoznak bármely nagy kaliberű témáról, befolyásolva ezzel a környezetüket. Ezt tette Ady Endre is: megosztotta mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket híres-hírhedt élete során szerzett, valamint kamatoztatta az otthonról hozott tudást és ismereteket.

            A kálvinista szülők gyermekeként felnőtt költőnél fiatalon halálos kimenetelű betegséget, szifiliszt diagnosztizáltak. Betegsége miatt állapota rohamosan romlott, egyre közelebb került a halálhoz. Ez okból kifolyólag már fiatalon elgondolkodtatta a másvilág, foglalkoztatta Isten esetleges létezése, kegyelme. Verseiben 1907-től jelentkeznek vallási motívumok (Sötét vizek partján c. verse), ám nem vallási értelemben beszél az Úrról, csupán hisz benne. Istenképe emiatt állandó változásban van: kegyelmes, büntető és szerető, gyermeki hitet adó, életet adó; vágyik a vele való találkozásra, de ez olykor nem sikerül; a lírai én számos versében éli át a hit paradoxonát – ennek ellenére hinni próbál benne. Az esetek többségében közvetlen hangnemben szólítja meg a transzcendens személyt, ezáltal az alkotás lefokozottá válik. Ilyenkor fogalmazza meg a bánatát, valamint vitát kezdeményez, amelyre hol jön válasz, hol nem.

            A Káin megölte Ábelt című, 1910-ben A Minden-titkok versei elnevezésű kötetében megjelent alkotása híven tükrözi Ady Istennel való kapcsolatát. Témájára utal a címadás: egy bibliai történetet használ fel alkotásához, amelyet az Ószövetség elején, Mózes első könyvében olvashatunk. Az eredeti írás szerint Ádámnak és Évának két fia született: először Káin, majd őt követte Ábel. Utóbbi kedves volt Isten szemei előtt, mert szívből jövő áldozatot mutatott be neki, míg Káin önző módon olyan áldozatot mutatott be az Úrnak, amelyre neki úgysem volt szüksége. Látva, hogy az övével szemben Ábel áldozata elfogadtatott, megölte öccsét. Tette miatt Isten megharagudott rá, és megátkozta, száműzte arról a területről.

            Ady átírta a történetet. A lírai én birtokolja Káin és egyben Ábel személyiségét is – ez a jelenség osztott személyiségre utal, amely a századforduló környékén gyakran előfordult az újító alkotók körében, a személyiség meghasonulásához vezethet. A beszélő lelke egyszerre rossz és jó, a cselekmény pedig a rossz, vagyis Káin diadalát írja le („S Kain megölte újra Ábelt: / Megöltem magamat”), valamint az ezt követő Istenhez intézett beszédet. Elkövette az egyik legsúlyosabb bűnt: gyilkolt. A Bibliában a gyilkos ítélete halál volt. A versben is beteljesedik ez az ítélet, hiszen a zárlatban Káin is meghal, ami az eredeti történethez, Káin száműzetéséhez képest szintén változik. Ezzel szemben bebocsátást kér Istenhez, kéri, hogy ne vesse el magától: „Fogadj, Jehovám, két-eggyünket / Értőn és kedvesen”.

            Bár bizonyos szakértők szerint semmilyen vallás nem hatott a költőre – a szülei által gyakorolt kálvinista sem – e versében mégis felfedezhetjük a legjellegzetesebb kálvinista jegyet: a predesztinációt, vagyis az eleve elrendelést. „S te nem adtál elég erőt” – veti Isten szemére a lírai én. Ebből a kijelentésből arra következtethetünk, hogy a beszélő nem tartotta magát kiválasztottnak, tehát nem az ő hibája, ha vétkezik – ez esetben öl. Ezt bizonyítja a második versszak is, amelyben azt állítja, hogy ő nem tehet arról, hogy Isten nem sorolta be az elhívottak közé: „Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam / És most sem vétkezem”.

Peter Paul Rubens: Cain slaying Abel

            A lírai én szerint „E földön senki sincs, / Ki vádolhat halottakat”. Ehhez köthető a szólás, mi szerint „Halottról vagy jót, vagy semmit”. Úgy gondolja, hogy tette miatt senki nem ítélheti el, és ezt az érvényt Istenre is kiterjeszti: „Te sem, Uram, az Égben ott fent”; ezzel a kijelentésével lefokozza Isten magasztos voltát, jogait a földi halandókéval teszi egyenlővé. Mindezek után együtt kér bebocsátást Istenhez a két halott fél, Káin és Ábel, hiszen ő nem tehet arról, hogy eleve rossznak született.

            Ady nyelvileg is újraértelmezte az istenes versek jellemzőit. Míg elődei patetikus hangnemben szóltak Istenhez az emelkedett témához illően, ő a szent és patetikus hangulatot gyakran profán kifejezésekkel töri meg, ezzel kettősséget hoz létre – ez azonban erre a versére nem jellemző. Ellenben ahogy azt megfigyelhetjük, hagyománykövetően él bibliai motívumokkal: itt Káin és Ábel története jelenik meg. Újító szerepe abban nyilvánul meg, hogy az említett bibliai részletet újraírja.

            Istenes verseire – és erre a versére is – jellemzőek az archaikus kifejezések, melyek emelkedetté teszik az alkotás hangulatát, valamint felidézik a bibliai kort, az akkor játszódó eredeti történet korszakát, a Biblia nyelvezetét. Istent például Jehovának szólítja. Ez az elnevezés a Biblia eredeti, héber nyelvéből származik, melyben gyakran találkozunk a Jehova vagy Jahve névvel. Válogatott szóhasználatával a befogadó is közelebb érezheti magát a megszólított transzcendens alakhoz (bújdoshatom, vétkeztem, gyermekedet, kettesen). A „feltámadt” kifejezés szintén megidézi a bibliai szókincset, gondolatvilágot.

            Minthogy az alkotás fő témája a gyilkosság, az „öl” szó több ízben fordul elő, különböző formában (ölni, megölte, megöltem), valamint a szinonimáját is alkalmazza: gyilkoltam. Ugyanígy szóismétlést vehetünk észre a vétek szó (vétkezem, vétkeztem), valamint a tagadó szerkezetek esetében. Utóbbi segítségével nyomatékosítja az ártatlanságát a második versszakban (sem, nem tagadószavak ismétlése), valamint a harmadik versszak elején („Nincs senkihez közünk”). Ezen kívül még él túlzással („százszor többet”) és halmozással is („Értőn és kedvesen”). Ellentétet figyelhetünk meg, amikor a földet, azaz az emberi világot és az Eget, azaz a transzcendens világot említi az ötödik versszakban.

            Az időmértékes verselésű költemény négysoros strófáinak első és negyedik sora anapesztusi sor, középső két sora ereszkedő vagy trochaikus sor. Zeneiségét ezen kívül félrím (xaxa), valamint alliteráció („Megöltem magamat”, „mostam meg”) jellemzi. Az „m” és „n” hangoknak köszönhetően a vers kellemes hangzást nyer.

            A lírai én vallomásos hangnemben szólítja meg Istent, ezzel követve a korábbi istenes versek vallomásosságát. A beszélő monológját olvashatjuk, melyre nem jön válasz a megszólítottól.

            Ady Endrét ugyan újítóként tartjuk számon az istenes versek témájában, mégis köthetünk hozzá egy magyar elődöt, a XVI. században élő és alkotó Balassi Bálintot. A híres költő szintén személyes hangnemben, kötetlenül szólította meg Istent, például Adj már csendességet című költeményében, emellett nem kötődött szorosan egy valláshoz sem: ő is a puszta hitére támaszkodott. Témáját befolyásolta kora híres eseménysora, a reformáció. Szóhasználatára jellemzőek az archaikus kifejezések, melyek patetikusabb hangulatot kölcsönöznek műveinek.

            Korának hírhedt írója, Ady Endre, egy egész országot befolyásolt verseiben kitárt világszemléletével, melyek máig tartogatnak meglepetéseket, valamint éleslátásáról tesznek tanúbizonyságot. Méltán illeti a „múlt újítóját” a „mai klasszikus” minősítés.