Csak arra van kiút, ahonnan eljöttél

(2011. december)

Este volt. Mint minden téli este, ez is sötétségbe burkolózott. A ködben apró napocskákként világítottak az utcai lámpák - sikertelenül. Senki nem mászkált már a dermesztő hidegben. Ugyan ki is vágyik az utcán fagyoskodni Karácsony estéjén?

Egyvalaki mégis. A kézzel fogható csendet cipőkoppanások törték meg. Néhol sietőssé váltak, máskor lelassultak. Ugyan már, ilyenkor nincs mitől félni. Ilyenkor még a legrosszabbak is ünnepelnek. Lassan egy lámpa alá ért, megállt, majd hunyorogva körbenézett. Eltévedt? Vagy vár valakit? Hosszú, dús, vörös haját megrázta a szállingózó hóesésben, miközben a táskájában kutatott valamiért. Kisvártatva elővett egy kéziszámítógépet. Nem sokat foglalkozott vele, rögtön el is rakta a helyére, majd még egyszer körbenézett és megakadt a szeme valamin. Egy hatalmas kapura meredt, ami az utca túloldalát ékesítette. Szoborszerű arcán csak ekkor tükröződtek először érzelmek. Keseredetten dőlt neki a lámpaoszlopnak és kitartóan nézte a falat. Mennyi rengeteg emlék kötötte hozzá! Azt remélte, ha eljön ide és újra meglátja azt a helyet, ahol egykor felnőtt, jobban fogja érezni magát. De csak még idegenebbnek találta a környéket.

Szinte hallotta az öröm és a szeretet hangjait, amik a fal és az amögötti kert után található házból szűrődtek ki. A családja hangjait. Mi az akadálya annak, hogy bemenjen? Hogy velük örüljön és osztozzon a szeretetükben? Mégis mi? Csupán csak a múltja. Ahogy nézte azt a falat, úgy érezte, saját magát nézi egy másik ember szemeivel. Egy hatalmas, de elegáns fal, minden téglája tökéletesen a helyén volt. Egyszerűen csak nem illett bele az utca kellemes nyíltságába. Ő is épp ugyanígy érezte magát tíz éve, miután leérettségizett. Elköltözött otthonról Budapestre, a falak városába, ahova mindig is vágyott. Sikerre vágyott, arra, hogy végre felfigyeljenek rá. Miután elvégezte az egyetemet, kapkodtak érte vállalatok, hogy alkalmazhassák, mint lakberendező. Egy olyan sikert kapott meg, amit ez a század újrafogalmazott: siker, mint szakmai siker.

Elfogadta a legjobb ajánlatot és rögtön munkába is állt. Az amúgy is hatalmas önbizalmát csak növelte az, hogy az ország leggazdagabbjai mind az ő segítségét kérték, ha házfelújítás vagy lakberendezés volt a napirendjükön. Éjt nappallá téve dolgozott, de nem sajnálta - szerette a munkáját. Ráadásul segített neki elfeledni mindazt, amit hátrahagyott. Minden olyan eszmét, amivel nem értett egyet, minden emléket, ami esetlegesen érzéseket váltott volna ki belőle. Modern nő voltára tekintettel felhagyott azzal, hogy társat találjon magának. Teljes idejét a munkájának szentelte, amit a családja is megsínylett. Először még apránként haza-haza járt, de idővel egyre ritkábban tette, mígnem már csak időközönkénti virtuális kapcsolatot tartott a szüleivel és a testvéreivel. Nem érezte különösképpen a hiányukat, hiszen még arra sem volt ideje, hogy egyáltalán bármit is érezzen.

Egyetlen egy barátnője volt, akivel együtt dolgozott. A kapcsolatuk a szeretet és a gyűlölet híres határán táncolt. Tulajdonképpen csak az motiválta őket a közös beszélgetésekre, hogy kiismerjék egymás taktikáit, amiket a későbbiekben bevetve feljebb tudnak majd törni, lenyomva a másikat. Idilli barátság. A különbség kettejük között csak az volt, hogy a nála néhány évvel idősebb nő beengedett az életébe néhány "tradicionális marhaságot".

Csupán néhány hete történt, hogy váratlanul megjelent Hanna irodájában, abban a szokásosan személytelen és rendezett helységben, majd szavait a lány vörös hajához intézve letett egy halvány rózsaszín borítékot az asztalra és ezzel távozott. Hanna épp aznap ünnepelte a harmincadik születésnapját és semminemű köszöntést nem volt hajlandó tudomásul venni. Öregnek és csúnyának érezte magát, de legfőképp - életében másodszor - magányosnak. Mivel biztos volt benne, hogy Gerda nem készítene neki semmi személyes ajándékot, lassan a boríték után nyúlt. Maga sem tudta, miért, de rendkívül nehéznek érezte. Óvatosan húzta ki belőle a kártyát, ami rózsaillatot árasztott, rajta pedig egy arany színű fiatal pár táncolt. "Mi lehet rosszabb egy üdvözlőlapnál a harmincadik születésnapodon? Természetesen egy esküvői meghívó a magányos, harmincadik születésnapodon" - gondolta, majd megnézte a dátumot. Így van, nem is várt mást. Ez csak természetes, hogy az időpontot Szentestére rakták, hogy lehetőleg mégjobban a középpontban legyenek.

Az esküvő előtti pár hétben a két fiatal nő viszonya meglehetősen feszültté vált. Valószínűleg maguk sem tudták, miért. Gerda könyörtelenül állandóan a nagy napról áradozott, mintha semmi más dolga nem lett volna. Így is éjszaka kellett ruhapróbára járnia, mert máskor nem ért rá. Hanna belátta, hogy ezen a területen bizony veszteség érte, ellenfele győzedelmeskedett rajta. A kor előrehaladtával rájött, hogy hiba volt elköteleznie magát a szingli életmód mellett. A ruhaszalon egyik gigantikus tükre előtt állva a lélegzetelállító kisestéjiben végül megtört. Felhagyott a verseny fontosságával és az érzelmeitől vezérelve egy egy fokkal egyszerűbb ruhát vett meg, ami - bár szintén fantasztikusan állt rajta - garantálta, hogy a hangsúly a menyasszonyon lesz majd és nem rajta. Nem ronthatja el a nagy napját, inkább hagyja, hogy ezt a menetet teljesen az ellenfél nyerje meg.

December 24. egyik napról a másikra eljött, magával hozva Hanna összes rémálmát. Teljes önkívületben látogatott el a fodrászhoz, a kozmetikushoz és a pedikűröshöz, majd ugyanilyen életérzésekkel ült be az autójába este, hogy immár teljes készenlétben elinduljon a lakodalomra. A parkolóban csendesen a kormányra hajolt és mélyeket lélegzett, hogy valahogyan megnyugtassa magát. Aznap számtalanszor gondolta végig az életét és rájött, hogy tulajdonképpen semmi magyarázat nincsen arra, hogy mit keres itt, a saját önzőségén kívül. Már önmaga előtt is idegenné vált. Miközben kiszállt az autóból és az épület felé közeledett, keserűen nézett rá az ablakra, ahonnan új, érzelmektől tomboló szempár nézett vissza rá. Szép volt. Mit szép, gyönyörű. Hamvasan fehér bőrét tökéletesen kiemelte a fehér szőrmekabáttal fedett türkisz koktélruha, vörös hajzuhataga nem evilági lényt varázsolt belőle, fekete magassarkúja pedig tökéletesen kihangsúlyozta a lábait. Meglepődött saját magán. De nem a szépség, a báj miatt, hanem mert az a valaki, aki az ablakban visszatükröződött, nem ő volt. Csak egy egyszerű, hétköznapi lány, aki méregdrága ruhákba bújt és mesterien elkészített sminkkel takarta el a természetes szépségét. Lemerevedve állt és bámulta magát tátott szájjal. Nem érdekelte, hogy nézi-e valaki, avagy sem.

Ekkor eszeveszett módon elkezdett futni és meg sem állt az autójáig, amit alig öt perce hagyott ott. Bepattant és minden sebességi korlátot áthágva a műemberek művilágából kifelé vette az irányt. Nem gondolkozott sokáig azon, hova is menjen. Csakis a szülői ház lehetett az úticél, az egyetlen lehetséges hely, ahol talán befogadják. Az összes családtagja eszébe jutott: az édesapja, az édesanyja, az öccse, a húga és az ő férje és a hat gyermekük. Néha a több éve száraz, de újra megnyíló könnycsatornái miatt le kellett lassítania, de az akkor elvesztett időt utána igyekezett behozni, hogy a lehető leghamarabb hazaérjen. Nem érdekelte, hogy mit fog szólni Gerda, sem az egész vendégsereg véleménye nem hatotta meg, azt sem bánta, ha odaveszne a jó híre vagy akár a karriere is, csak hadd lehessen újra azokkal az emberekkel, akik nélkül elfelejtett érezni.

Most pedig ott állt a kapuval szembeni lámpa alatt, teljesen tanácstalanul. Talán be sem engednék. Biztosan elzavarnák, elrontaná az egész estéjüket, amihez pedig nincsen joga, tekintettel arra, hogy ő volt az, aki úgy döntött, hogy elmegy és jóformán minden kapcsolatot megszakít azokkal az emberekkel, akik segítették, hogy elérje, amit akart, neki viszont nem tetszett, hogy emellett a házasság és a gyerekek gondolatával traktálták. Meglepő módon, abban a pillanatban semmi mást nem akart, mint benn lenni a házban azokkal az emberekkel, akik egykor a világot jelentették neki, többszörös szülés után egy kis felesleg miatt két-három számmal nagyobb ruhában, egy szeretnivaló férjjel az oldalán és egy cicával az ölében. Mindez sajnos lehetetlennek tűnt számára, egyet kivéve: ott lehetne. Bent lehetne a házban.

Újra elővette a telefonját, hogy megnézze, még mindig nem küldött-e neki valaki üzenetet, de csalódottan vette tudomásul, hogy a kutya sem kíváncsi arra, hogy miért nem jelent meg az esküvőn. De miért is lepődött meg ezen? Talán az lett volna meglepőbb, ha valaki azok közül a képmutató, lehetetlen emberek közül keresné.

Lezárva ezt a szomorú, de kijózanító gondolatmenetet, megcsörrentve húzta elő a rég nem használt kulcscsomót a zsebéből. "Mi van, ha valamelyikőjük megint elvesztette a kulcsait és megint ki kellett cserélni a zárakat? Vagy ha elköltöztek, de nem gondolták, hogy ez esetleg engem érdekelne, így nem szóltak?" Remegő kézzel dugta be a kulcsot a zárba. Mintha a körülötte lévő fal lakatjában fordult volna meg a kulcs, olyan érzelemfelkavaró hangja volt, majd a kattanás, ami jelezte, hogy a kapu kinyílt. Óvatosan belépett a kertbe. Úgy érezte, hogy a szíve évekig elfelejtett dobogni és minden felgyülemlett energiáját pár pillanat alatt akarja kiélni. Tudta, hogy akarja, be akart menni, de félt. Rettentően félt. Csak arra a rengeteg száraz telefonbeszélgetésre tudott gondolni, amit az elmúlt egy év során váltott nagy ritkán a családtagjaival. Csak azokra a virtuális üdvözlőlapokra, amiket rendszerint késve küldött el. Csak a húga elkeseredett hívására, amikor az anyjuk állapotáról számolt be, aki képtelen volt feldolgozni a legidősebb gyermeke viselkedését és hálátlanságát. Minden bűne filmként pergett le előtte, a képek pedig szaggatták a szívét.

Lába alatt kisvártatva megjelent a megöregedett bulldog, akiről már teljesen el is feledkezett. De a vén kutyáról ez nem volt elmondható. Kora ellenére úgy ugrált és szaladgált, mintha legalábbis nemrég kezdett volna bele az életbe. Hanna lehajolt hozzá, hagyta, hogy összenyalogassa a kezét és a lábát, megsimogatta, majd adott az okos buksijára egy puszit egy könnycseppel kísérve. "Látod, milyen gonosz és önző voltam, de te mégis milyen önzetlen és kedves vagy velem. Soha nem változol. Tudod, csak attól félek, hogy a gazdáid nem fognak osztozni az örömödben" - suttogta alig hallhatóan, majd elcsuklott a hangja.

A bejárat felé vette az irányt. Igyekezett hangtalanul közlekedni - hátha meggondolná magát, és ha nem hallanák meg, még visszafordulhatna. Félig elbújva bekukucskált az ablakon. Ennél szánalmasabbnak még soha nem érezte magát. Apja szokás szerint a tűzzel bajlódott, miközben nevetgélt - valószínűleg megint eleresztett egy poént, mert a többiek is csatlakoztak hozzá. Húga a férje mellett ült, ölében a legkisebb gyerekükkel. Ahogy egymásra néztek, színtiszta szerelmet lehetett látni a szemeikben, még hét év házasság után is. A gyerekek a nappali közepén ülve játszottak az újonnan kapott játékokkal. "Ó, gyerekek, ha tudnátok, hogy a karácsony nem az ajándékról szól! Mennyiszer vissza fogjátok még sírni ezeket a gondtalan időket, amikor még önzetlenül, feltételek nélkül tudtatok szeretni" - gondolta, és az ajtóhoz lépett. Érezte átfagyott testén a bentről kiszűrődő meleget, éhes gyomra pedig nagyot korgott az otthoni étel illata miatt. Mialatt kereste a kulcsot, majd nesztelenül a zárba helyezte, az anyja arca lebegett a szeme előtt, aki a nagy felfordulás közepén ült, a tőle nem túl megszokott csendességgel és mosolyogva nézte az unokáit, miközben az öccse az ajándékát dugdosta az orra alá. Van, aki legalább nem változott.

Megvan. Sikerült kinyitnia az ajtót úgy, hogy erre senki nem figyelt fel. Halkan levette a kabátját és berakta a szekrénybe, pedig még meg sem győzte magát arról, hogy biztosan itt maradhat. Elgondolkozott azon, hogy elég lenne, ha leülne ott, az előszobában, hiszen már ott is annyi szeretetbe ütközött, hogy szinte elviselhetetlennek találta. De ha már elkezdett harcolni, be is fogja fejezni. Ha veszítene is, valamit mindenképpen nyerne.

Lenyomta a kilincset. A másodperc töredéke alatt lepergett előtte az egész élete. Mintha maga a halál várna rá az ajtó másik felén, pedig pont hogy az ellentéte volt az, ami hívogatta. Lenyelte a torkában levő gombócot. Most nem sírhatott. Bármi legyen is a történet vége, mindenképpen sírni fog, addig pedig majdcsak kibírja valahogy. Az ajtó lassan kinyílt, miközben igyekezett megállítani a lábai remegését, aminek egy ekkora sarkú cipőben csúnya következményei lehetnek. Bekukucskált a résen, majd - mintha valaki hátulról meglökte volna - feltárta az ajtót. Tizenegy riadt szempár szegeződött rá, tizenegy száj nyílt ki csodálkozásában. Majd tizenegy ember vetette rá magát, elhalmozva ölelésekkel, szeretettel, megbocsátással.