Szavakkal harcolni

(2011. december)

Kedves Jane Austen!

Bizton állíthatom, hogy a legnagyobb rajongóid közé tartozom. A te műveid kísérték végig a tinédzser korom - akár könyv, akár film formájában. Kész megnyugvást jelentenek ebben a pörgő, rohanó, de persze elsősorban mű világban. Mindig nagy örömmel tölt el, ha pár órára leülhetek és kikapcsolódhatok az angol humor és az előkelően megfogalmazott bonyodalmak által.

Amióta nem táplálod ezt a világot a tehetséged szüleményeivel, el sem tudod képzelni, hogy mennyi minden megváltozott! Feltalálták a technikai eszközöket, amiknek segítségével a férfiak még elfoglaltabbak, mint voltak, vagy éppen elvesztik az állásukat, valamint az autót, ami a lovas kocsi utódja, csak éppen ló nem kell hozzá - magától megy. Ráadásul sokkal gyorsabban. Emellett megemlíthetem a vonatot, ami síneken száguld és a repülőt, ami a gyanútlan madarak közt repked az égben, emberekkel a fedélzetén. Igen, valóban nagy találmányok, de az éleslátásod nyilván rávilágított mindennek a következményére: az élet felgyorsult. Az emberek türelmetlenek, mindig mindenkinek minden rögtön kell. Persze ez nem csak az új közlekedési eszközök átka. Feltalálták az internetet is. Valószínűleg sejtelmed sincs arról, hogy mennyi bonyodalom szülője ez a megfoghatatlan valami. Drága szavak lebegnek benne, naponta újabb és újabb milliók, ha nem milliárdok. Az információáramlás másodpercek alatt zajlik le. Ha kérnéd, készségesen megmondanám, mi történik most a világ másik felén, mondjuk Amerikában, és mindez csak két gombnyomásba kerülne. Az emberek nagy részét órákra magához láncolja ez a csodamasina, aminek segítségével kialakíthatnak egy másik életet, ami minden bizonnyal a saját utópikus életük. Virtuális kapcsolatokat hoznak létre - nem valódi személyiségekkel. Hogy kompenzálják az elégedetlenségüket és az önbizalomhiányukat, közhírré teszik, hogy mikor, mit, hol és hogyan csinálnak, azt remélik, hogy így fontosabbnak érezhetik magukat. Talán így is érzik. Az más kérdés, hogy nem így van.

De legalább nem vagyunk analfabéták. Az igazság az, hogy egy bizonyos életkorig mindenki köteles iskolába járni. Az, hogy a megadott idő alatt mit vagyunk képesek elsajátítani, már egyénfüggő. Mindenesetre néha elég siralmas a végeredmény. Alapvető probléma az, hogy a mai fiatalságot semmi nem érdekli. A sörön kívül, persze. Viszont akik akarnak, azok tanulhatnak és tudhatnak. Lányok és fiúk egyszerre. Az én édesapám a tiéddel ellentétben inkább tanulásra sarkall, mint arra, hogy keressek egy gazdag férjet. Egy házasság kezdetekor ez már nem is annyira alapvető szempont, mint amilyen régen volt. Nincsenek szigorú határok a társadalmi rétegek között - aki akar, az kitör és meggazdagszik. Az elszegényedés ennél gyorsabb folyamat. Tehát ha most élnél, semmi akadálya nem lenne, hogy összeházasodj a te drága Mr. Lefroy-oddal. A társadalmi háttere és az esze révén kapna ösztöndíjat, lakóhelyet, még talán ennivalót is. Nem kellene holmi házsártos, nagyképű nagybácsikhoz fordulnia segítségért.

Minden bizonnyal észrevetted, hogy az esélyegyenlőség fogalmát boncolgatom, gyakorlatba áthelyezve. Ráadásul nem csak a férfiak között tűnt el a határ, hanem a nemek között is. Rendkívül csalódott lennél, ha látnád, hogy mi zajlik jelenleg ebben a feminista világban. A lányok már többször hordanak nadrágot, mint szoknyát. Bálokat csak a leggazdagabbak rendeznek, a többieknek - akik tulajdonképpen még táncolni sem tudnak - maradtak a lebujok, ahol zenének csúfolt zajra rázzák magukat részegen, ha lehet, akkor félpucéran. Az erkölcsnek itt már nincs helye. A férfiakat előbb fogja meg egy formás fenék, mint az ész. Nem jelent nekik különösebb problémát, ha a lány buta, mert nem is kommunikálnak egymással - a kapcsolat is új fogalmat nyert. Egyszerűen csak kielégítik a testi igényeiket, majd mielőtt még "bensőségesebb" kapcsolatot alakítanának ki, gyorsan partnert cserélnek. A Lydia Bennet-karakter manapság mindennapos. Nem csinálnak belőle túl nagy ügyet.

A nők egyre nagyobb öntudatra tesznek szert, egyre céltudatosabbak és egyre feljebb törnek. A férfiak pedig csak bambán tűrik. Valóban nagyszerű, hogy mi, nők is dolgozhatunk, amit csak akarunk, de a nemek különbségének az eltűnésével a férfiak elnőiesedtek. Rendkívül kényelmesen tudnak viselkedni, a biszexualitás pedig egyes társadalmakban már mindennapos. A nők eddig azért tanultak, hogy ők is lehessenek "valakik". Most, hogy ezt elérték, már azért tanulnak, hogy ha esetleg az aktuális partnerük elhagyja őket, akkor legyen miből megélni. Tulajdonképpen nem minden esetben hibáztathatom a férfiakat az elégedetlenségük miatt. A nő viselkedjen nőként akkor is, ha dolgozik: nevelje a gyerekeket, vezesse a háztartást, tisztelje és szeresse a férjét. Az általános élettapasztalat az, hogy a túlzott feminizmus az egyén - mind a férfi, mind a nő - szellemi leépüléséhez vezet. Ez persze nem érdekel senkit, mert újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát.

Tulajdonképpen hogyan jutottunk idáig? Érdemes egyáltalán küzdeni? Talán nem. De túlélésre születtünk. Túlélni pedig sokféleképpen lehet. Például úgy, ahogyan te is cselekedtél: beletörődtél a sorsodba, hagytad magad irányítani egy felsőbb erő által, ami úgy rendelkezett, hogy elszakadj a szerelmedtől, aki minden boldogságodat jelentette. Sokáig nem értettem, miért tetted. Hiszen az a férfi a hibáival együtt is tökéletes volt. Csak az elmúlt napokban jöttem rá, hogy van, amikor az ember nemhogy szerelem nélkül, de még szerelemmel sem képes megházasodni. "A szerelem mindent legyőz, s a szerelmet nem győzheti le semmi" - önmagán kívül. Sajnálom, hogy így alakult, sajnálom, hogy el kellett szakadnod tőle. Mégis olyan akartam lenni, mint te. Határozott, de kedves, nyílt, de megközelíthetetlen. Amikor sikerült, már nem tartottam olyan jó ötletnek, mint amilyennek előtte látszott.

A másik lehetőség a 21. századi társadalom túlélésére kétesélyes: vagy küzdünk és sikerül megvédeni az értékeinket, vagy küzdünk és megszégyenülünk, elvérzünk, hasonlókká leszünk mai átlagemberhez. Új eszméket diktálni veszélyes. Pláne olyan új eszméket, amik tulajdonképpen régiek - egyenesen a múltból jönnek. Mégis szimpatikusabbnak tűnik ez az opció. Küzdeni és nem feladni. Vajon élhetünk egyszerre egy képzelt világban és a valóságban? Alkothatunk egy kettős fantáziavilágot? Igen. Egyszerűen csak társra kell lelni, valakire, akivel ezt a világot megoszthatjuk. Kell találnom valakit, aki a mai kor eszméit ugyanolyan mértékben megveti, mint ahogy azt én is teszem. Szükségem van egy Mr. Darcy-ra vagy egy Mr. Lefroy-ra, emellett pedig bátorságra.

Sejtelmem sincs, hogy ebben a torz valóságban hogyan fogom mindezt véghez vinni, hogyan fogom megtalálni, akit keresek, hogyan bízhatnék meg a két énnel rendelkező emberekben. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy ebben a világban vannak még Mr. Darcy-k. Akár csak egy is. Csak abban az elhatározásomban vagyok rendíthetetlen, hogy tennem kell valamit. Meg kell változtatnom valamilyen úton-módon ennek a szörnyű emberiségnek a gondolkozásmódját, de minimum gondolkodóba kell ejtenem. Nem teszek semmi abszurdot, semmi felháborítót. Nem fogok tüntetni, sem pedig elkárhoztatni az emberiség 99%-át. Egyszerűen csak azt teszem, amihez a legjobban értek, azt, amit te is tettél: írok.

Szeretettel: Fanni

Jane Austen