Éppen hogy meghallotta a hírt, Zoénak hányingere
lett. Hányingerrel vegyes düh kavargott a gyomrában, melytől kisvártatva
elfelejtette, hogy aznap még nem ebédelt. Értetlenül tologatta maga előtt a
poháralátétet, mintha az bármi megoldást is jelentene. Álomszerű állapotban ült
a kávézó foteljában, mely az imént még körülölelő érzetet biztosított számára,
mostanra viszont úgy érezte, magába szippantja és megfojtja. A hirtelen beállt
csöndet sűrű sötétség követte, érzékszervei kikapcsoltak. Gondolatai örvényként
cikáztak összetéve a múlt és az elképzelt jelen kimerevített képeit, míg a nagy
kavalkád össze nem állt egy kaotikus, mégis egyértelmű montázzsá.
