A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolat. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. aug. 11.

Best of - Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja


„Hallgasson ide – mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. – Ha egy ember irtózatos kínzásokkal, véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját, vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése fájdalmas űrt és vérző sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom, ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány másodpercig fizikai fájdalmat érzett?”

„Nézzék, nézzék – mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét megragadva –, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát? Mert más is osztozott volna a sorsában. Mert más is meghalt volna vele együtt. Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két birkát a mészárszékre, érttessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja, hogy társa megmenekült, mit mond első szavával? Istent káromolja. Üdv az embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!”

„- Ej, apám - jegyezte meg Albert mosolyogva -, látszik, hogy nem ismeri eléggé Monte Cristo gróf urat. Az ő vágyai nem is erre a világra valók. Egyáltalán nem érdeklik a kitüntetések, és csak annyit fogad el, amennyi az útlevelére ráfér.”

„- Úgy vettem észre, ön műértő, mert mikor a szobába léptem, éppen a képeimet nézegette. Arra kérem, engedje meg, hogy megmutassam gyűjteményemet: csupa régi kép, szavatoltan valódi mestermű. Nem szeretem a moderneket.
- Igaza van, uram, mert ezeknek általában egy nagy hibájuk van: még nem volt rá idejük, hogy régiekké váljanak.”

„Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is. A mi társadalmunkban ez az axióma százszor hasznosabb, mint a görögöké: "Ismerd meg tenmagadat", amelynek helyébe napjainkban a mások megismerésének kevésbé nehéz és sokkal előnyösebb művészete lépett.”

„- Bocsásson meg, uram - kezdte ismét Villefort kábultan -, de beláthatja, amikor beléptem önhöz, nem tudtam, hogy olyan valakihez jövök, akinek ismeretei és szelleme a megszokott emberi ismereteket és szellemi képességet ennyire felülmúlják. Nálunk, a civilizáció szerencsétlen áldozatainál, szokatlan dolog, hogy nemesurak, akik olyan hatalmas vagyonnal rendelkeznek, mint ön, legalábbis ez a hír járja önről - tessék megfigyelni, én nem kérdezem ezt, csak ismétlem -, mondom, nem szokás tehát, hogy a vagyon e kiválasztottjai idejüket társadalmi problémákkal, bölcselkedő álmodozásokkal töltsék, amelyek legfeljebb arra jók, hogy megvigasztalják azokat, akiket a sors kizárt a földi javakból.”

„Ez a mi szegény emberiségünk egyik büszkesége, hogy minden ember azt hiszi önmagáról, hogy boldogtalanabb, mint egy másik boldogtalan, aki ott sír és nyöszörög mellette.”


„Nincs ezen a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is. Halálra szántnak kell lennie, Maximilien, hogy megtudja, milyen jó is élni!”

2013. dec. 12.

Sohalény

Egy csók. Cirógat a napfény. Könnyű táncot jár az ódon falakon, melyek beisszák selymes sugarát. Szellőn szálló, levelekkel játszó, kedves lány. Lennék napfény; boldog, gondtalan, csintalan lény, s szótlan, mint a hó ragyogása. Lennék napfény, minden felett kacagó, s mindent körberagyogó, ki a szívben vigaszt kínál gyász helyett. Lennék napfény, barátom: a szél. Beteljesült, örök szerelem. Nevetve, süvítve repít csodák ezer holdján át, a végtelenbe, hol meg nem szűnik az édes ölelés. Élnék, véget sosem látva, vándorolnék új tájakra, új tájakon új napot hozni, s ha rám nézne a halandó, botor tekintet, mind újabb, s újabb szerelmet vélne bennem felfedezni. Keringő lenne az életem, soha el nem múló, kacér szoknyám fátyolként libbentené szerelmesem, s ha elfáradnék, felhő lenne a palotám – eltakarva bút, bánatot, könnyem hullna e csúf világra, s megöntözné a szíveket.


2013. szept. 19.

Veled lenni



Várj! Csak még azt mondd el, honnan kezdődik a fény, s hol ér véget, miért vakít el a sötétség. Csak még azt, hogy hány sóhajból áll szél, s miért oly messze száll, véget ér-e, vagy céltalanul bolyongva repíti milliók fájdalmát. Csak annyit még, mennyi a sok és miért nem lehet elég, hangos-e a féktelen kiáltás. Mondd még, meddig ér a lárma, s miért töri meg a lázas csend, hallja-e valaki az ajkak suttogását; mennyire mély a tekintet, hova hat át a pillantás, s úgy metsz-e, mint a hideg. Áruld el a szív dobbanását, a benső forró sóhaját, a lélek remegő hangjait. Még csak dúdold a szenvedély dallamát a vak éjszakában, míg a jelen múlttá válik, s a láng elemészt.


Maradj.

2013. aug. 5.

Best of - Charlotte Brontë: Shirley


"Azt mondom neked, ha a férfiak jók, akkor ők a teremtés koronái, Isten fiai. Minthogy a maga képére alkotta őket a Teremtő, a legparányibb isteni szikra is csaknem a halhatatlanságba emeli őket. Vitathatatlan, hogy a csinos, jó és nagyszerű férfi az első a teremtett dolgok között.
 "- Soha semmi sem bűvöl el annyira, mint ha magasabb rendű emberrel találkozom, olyannal, akiről őszintén érzem, hogy különb nálam.
   - Találkoztál már valaha ilyennel?
   - Boldog lennék, ha bármikor találkoznék vele, és minél magasabb rendű, annál jobb. Meggörnyedni lealacsonyító, fölnézni dicső dolog. Csak az nyugtalanít, hogyha megpróbálok felmérni valakit, mindig csalódom, hogy vallási hasonlattal éljek: csak hamis isteneket imádhatok. Márpedig nem akarnék pogány lenni."

"- (...) A költészet adománya - a legistenibb, amit ember csak kaphat -, azt hiszem, arra való, hogy csillapítsa a szenvedést, amikor a feszültség már pusztulással fenyeget. Úgy érzem, Shirley, senkinek sem szabadna verset írni csak azért, hogy intellektusával és műveltségével hivalkodjék. Kinek kell az ilyen vers? Ki keres műveltséget és szép szavakat a versben? De hogyne kellene az érzés, az igazi érzés, akármilyen egyszerűen, sőt nyersen fejezi is ki!
(...)
 - Az ember beleszerethetett volna Cowperbe, már csak azért is, hogy vigaszt nyújthasson neki.
 - Sohasem szerettél volna bele Cowperbe - sietett Caroline a válasszal -, nem arra született, hogy a nők szeressék.
 - Hogy érted ezt?
 - Ahogy mondom. Tudom, hogy vannak a világon emberek, méghozzá nemes és fennkölt szellemek, akiket örökre elkerül a szerelem. (...) S amit Cowperről mondtam, az áll Rousseau-ra is. Szerette valaha valaki Rousseau-t? Ő szenvedélyesen szeretett, de viszonozták-e szenvedélyét? Biztosan tudom, hogy nem! És ha volnának női Cowperek és Rousseau-k, ezt állítanám róluk is. (...)
 - Szereted a Rousseau-hoz hasonló embereket, Caroline?
 - Egészben véve egy csöppet sem. Nagyon rokonszenvesnek találom egyik-másik tulajdonságukat. Van bennük bizonyos isteni szikra, s az elkápráztatja a szemem, és fölgyújtja a lelkem. De azért meg is vetem őket. Agyagból és aranyból vannak, s a sár meg a nemesfém gyönge ötvözet. Mindent egybevetve: természetellenesnek, egészségtelennek, visszataszítónak érzem őket."
"Semmit sem helyeslek, ami utópisztikus. Nézz az élet vaskemény arcába, bámuld csak a valóságot, amíg zavarba nem jön."
"A kapkodó emberek tűzforrón isszák a létezés nektárját, én úgy szeretem, ha hűvös, mint a harmat."

2013. júl. 21.

Mr. Darcy szerelme


Türelmes szerelem volt Mr. Darcy-é. Csendesen kínlódott magában minden pillanatban, amikor meglátta szíve hölgyét, ám kínlódása a legnemesebb küzdelem volt, mely valaha író tollából származott. Ismerte a titkot, melyről mára oly sokan elfeledkeztek: "Az beszél többet, aki kevesebbet érez."

Jane Austen Büszkeség és balítélet c. regénye alapján
Mr. Darcy szerepében: Colin Firth

2013. jún. 20.

Szóbeli érettségi köszöntőbeszéd

Az élet egy nagy bíróság. Hol a hátsó sorban, hol a vádlottak padján ülve várjuk az ítéletet. Feleltünk már érzelmekért s nagy szavakért, mind nagyobb ítélők előtt állva, míg el nem jutunk a Legfelsőbb Bíróság félelmetes ajtajáig, hogy végül önnön bíráinkká váljunk.
Ma is bíróság elé állunk, hol bírónk az Élet, s csak az esküdtek, tanítóink kedves mosolya hatol át a fülsiketítő csenden.

Tiszta kézzel, ártatlanul állunk Önök előtt, fogadják hát védőbeszédünket, mit húsz éven át csiszolgattunk, s most életműként teszünk Önök elé.



2013. máj. 31.

Elítéltek



                Éppen hogy meghallotta a hírt, Zoénak hányingere lett. Hányingerrel vegyes düh kavargott a gyomrában, melytől kisvártatva elfelejtette, hogy aznap még nem ebédelt. Értetlenül tologatta maga előtt a poháralátétet, mintha az bármi megoldást is jelentene. Álomszerű állapotban ült a kávézó foteljában, mely az imént még körülölelő érzetet biztosított számára, mostanra viszont úgy érezte, magába szippantja és megfojtja. A hirtelen beállt csöndet sűrű sötétség követte, érzékszervei kikapcsoltak. Gondolatai örvényként cikáztak összetéve a múlt és az elképzelt jelen kimerevített képeit, míg a nagy kavalkád össze nem állt egy kaotikus, mégis egyértelmű montázzsá.

2013. jan. 24.

Szívharangom szívharangod


               


              Egy dallam, egy íz, egy tapintás. Egy hang, egy szín, egy mozdulat. Egy illat.
                Takaró az emlék. Dunyhája meleg oltalmat ad a fáradt szívnek.

                Szaladj, emlék, szállj a végtelenbe, s mondd el, kiáltsd szét a föld kerekén a titkom! Mert titokban élek. Titokban lüktet gyenge mellkasom. Vízre lépek, s nem látom a jövő fényes hullámait.

                Vezesd, emlék, a vakot! Mondd neki, hogy ne féljen, hogy az élet csupán irónia, melyre illik grimaszolni. Állj mögé, hogy sorsa elől ne fusson már fájdalmasan a végzet viharába.

                Bírd, emlék, a némát szólásra, illatos szavak kútfőjévé tedd! Adj neki hitet és bátorságot, mert érzés az, mi lelkében bugyog; mert a forrás özönvizet fakaszt.

                Nyisd, emlék, a süket fület hallásra! Dallamok szállnak tova a végtelen éterben, hangok suttognak tiszta eszméletet. A lélek az, ki hallhatja a szív dallamát, a tiszta könnyeket.

                Jöjj vissza, emlék! Árván hagytál oly sok szempár között, s eltévedtem az élet hazug ösvényén. Mutasd meg, milyen volt harsányan nevetni, könnyek között lelni álomra. Mutasd meg, miért kell élni, miért lesz boldog a halál. Mutasd meg, mi a szép s a csúnya, miért véges a végtelennek tűnő idő. Mutasd meg, milyen volt szeretni, hozd vissza a szívem, hogy újra megtanuljam! Mutasd meg, voltam én őszinte, bugyogó forrás, tiszta lélek.

                Ne hagyj el, emlék. Kínzó félelem a jövő múlt nélkül, s a jelenem hazugság. Vigyázz lapjaid teremtőjére. Mert csak te tudod, mit az elme hallgat, csak te ismered a szív belső titkait. Te őrzöd a zár kulcsát, mely a lélekhez visz; a lélekhez, melyet száműzött az értelem zavara.

                Mesélj, emlék. Legyél meleg dunyhám ma éjjel. Melegíts, ha hideg van, ölelj át, ha félek. Nyisd fel rab szívem, hadd lássam, mivé lett, tán már el is hagyta zsarnokát. Mondd el panaszát. Mondd meg neki: szabad.

                Élj újra, szív! Élj, s állj bosszút befogott füleimen, vak tekintetemen! Fess vért halovány arcomra, rózsákat száraz ajkaimra. Áruld el, mit még a lélek sem tud, s az ész sem ismer, mert benned él a szó, a hang. Te vagy az élet dallama, nincs már más, ki helyetted foghatna lantot. Te tudod a kezdetet, s ismered a véget, te áldod a világot, s megbocsátasz a kárhozottnak.

                Halld meg, lélek, mit szól a szív. Szeretetet. Reménységet. Örömöt s vágyat. Álmot a végtelenben. Egy szívbe zárt verset, egy messzi pillantást, s vádló hűséget.

 Hívj, ha még szeretni tudsz.

2013. jan. 6.

Szürke szemű hűség


               

                Éjszaka hintóba ül a szelek vad vizén, hópelyhek báli ruhájában. Kecsesen száguld át az utcák rejtett zugain, ismerve minden pislákoló ablakszemet. Ragyogva időzik a lámpák sárgás fényénél, mosolyogva szemlélve hű, repkedő kísérőit. Erős kezeivel álmot lehel a fáradt-bágyadt tekintetekre, ablaktól ablakig suhan, míg minden lámpát elolt az álom végtelen karja, s elégedetten kúszik fel az égbe, egészen a Holdig.
                Sötét tekintet néz át az ablak fekete üvegén. Dacosan bámul bele az Éjszakába, ölelését állva, mint mindenki másét. Ajkait összeszorítva mered a mennyei takaróra, melyről táncolva hullnak le a fagyos csillagok, búcsút intve öröklétüknek. Kezével bölcsőként ringatja a szikrázó pelyheket, melyek búsulva pihennek meg hideg ujjain, soha el nem olvadva.
                Szemeit lassan lehunyva hívja táncba az Éjszakát. Derekán érzi súlyos karját, szívében sötét nyilait, s végre érez. Érzi a fájdalmat, melyet oly sok szívnek okozott, a világon állt bosszúját, melyet az nem érdemel. Érzi a hűvös szellő fuvallatát, jéghideg leheletét, mely tekintetéből áradva oltja ki az éden legkisebb szikráit. Érzi a végzetet, Éjszaka érdes pillantását, melynek szürke fényében vádló tűz, kínzó emlék lángol. Fehér ujjai reszketve simulnak az emlék kezébe, sóhajtva lépve át a szenvedély határát, ki tovasodorja az ígéretek földjére. Rímes, rémes hűség, riasztón őszinte szerelem, fájó érintés és kínzó ragyogás, melyet a múlt keserű íze olt ki, s nem hagy mást maga után, mint a fakó, szürke szempárt, a kárhoztatót, az Éjszakát, ki minden éjjel táncba hívja a bűnhődő éjszakai virágot.
                Meghajlása vallomás, édes illatú érzés, melyben az íz keseregve forog, érintése villanás, kéjes remegés, míg kihúzza magát, majd hűvös, hamuszín tekintettel fogad hűséget az Éjszaka férfija: az Emlék.

2012. dec. 26.

A szeretet lakodalma


Arctalan arcok, tekintetlen szempárok szelik a naptár sivár betűit és számait. Ki tudja, kik ők. Névhez kötve, láncra fűzve csellengnek egy éven át, hogy aztán háromszázhatvanöt nap után újrakezdjék, ami elmúlt, egyel több ránccal küzdve, őszülő hajjal fejkendőzve. A nyugtalan ábrázatok idővel fakóvá és közönyössé válnak, a tekintetekből kipattanó szikrát eloltja a közöny hideg vize. Bandukolnak napról-napra, hétről-hétre, cipőjüket koptatva taposnak az éveken, a napokon, melyek mindig ugyanazok, mint a reggel és az este, s mégis valami újat tartogatnak, valami szépet vagy keserűt, vidámat vagy könnyeset. Menetelnek a változó változatlanságban, míg a napok letelnek, összeszámolják az ugyanúgy eltelő éveket, melyek monotonul és könyörtelenül vágtattak át rajtuk.
                De van egy nap, kettő és három, melyek pirosba öltöznek a fekete naptár sivár lapjain. Van egy ünnep, amely piros számokkal és fehér tájjal ünnepel, akár a felékesített menyasszony. Várja a vőlegényét, várja a világ a szeretetet, amely évről-évre felkarolja, talpra állítja, majd újra útjára engedi. Reményt ad, a remény várakozást, a várakozás beteljesülést, s az örömtől buzgó tekintetekben új szikra gyúl. Másként ropog a hó, más illata van a tájnak, máshogy szól a muzsika, melyhez pergő csacsogás a desszert. A szeretet oly tisztává válik, akár a puha hó, s édes minden vallomás. Emlékek árasztják el a fájó világot, könnyesek és fényesek, s a pillantásokban megbocsátás és felejtés bujkál. E lakodalom kéjes tánca, mely fényűzően pörög a csillogó fények vad záporán át, aléltan hull alá, s a világ és a szeretet mámorában tündökölve int búcsút a karácsony csalfa szelleme.


2012. dec. 23.

Bukott angyalok


                A sokszor homályos múltból egy tisztán csengő mondat mereng fel az emlékeimből: „Minden nő hercegnő”. Csodálatosan hangzott. Mi sem volt egyszerűbb, mint elhinni és eszerint szegni fel az állam.

2012. dec. 21.

Ellentétek vonzásában



-          Te boldog vagy?

-          Igen, az vagyok.

-          Csak azt hiszed. Mi tesz boldoggá? A szépség? A hit?

-          Isten.

2012. dec. 19.

Elveszett kiáltás

Zsongás. A világ hangja. A zsongás, ha folytonos, megszokható. A kiáltás olyan, akár a homokszem: ha a szembe kerül, könnyre fakaszt, de a sivatagban csupán a szédítő tömeg része.
Őrült világ. Kiált, de nem tudja, miért; zsong, de gyümölcstelenül.
Önző világ. Lassú, kegyetlen halált halsz. Üvöltöd fájdalmad, de senki nem segít. Sírsz és vergődsz, mint egy kisgyermek, de süket fülekre találsz.
Ez vagy te, ember. Forogsz, míg el nem alélsz, míg utol nem ér a végzeted. Gyorsuló, lüktető élet a tiéd; tombolsz, amiért elvették tőled az örökkévalóságot. Kimondod a még végig nem gondolt gondolatod, a még meg nem élt érzésed, és mindez elszáll, akár egy szárnyaszegett pillangó. Nem tudod, hogy merre suhan tova az éterben, ütközve a tengernyi félkész szóval és szívvel.
Pörögj és rúgj fel mindent magad körül! Fetrengj a mocsokban, dobd el magadtól, ami emberré tesz, ami felelőssé tesz, ami értékessé tesz. Dobd el az életed, s nem lesz halálod. Harsogj túl mindent és mindenkit, s aztán vedd észre: halott vagy. Mert minden, amitől forrás voltál, amitől az égen fénylő csillag voltál, a levegőben kering meg nem értve és meg nem hallgatva... te pedig csak állsz révetegen, a kiradírozhatatlan szavak után kapva.
Sírnál, de könnyeid ráfagynak barázdált arcodra; kiáltanál, de nincs kinek; szólnál, de eladtad magad. Akkor feleszmélsz arra, amit addig süket voltál meghallani: kiáltó szavad a csönd.

2012. márc. 5.

Paradoxon-szerelem

Ugyan elvont és furcsa, de általános igazság, hogy minden nő tart szeretőt - és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindegyikőnk ugyanazt. Lángoló haragunkban boldogság, végtelen panaszáradataink süket hallgatója, akkor is ott van, amikor magunk vagyunk, magányos óráink társa. Ő a legjobb barátunk és ugyanakkor legfőbb ellenségünk is, aki nem kívülről, de belülről gyógyít. Hallhatatlan beszélgetéseink során ugyan fogyni látszik, de mindig újult erővel várva a folytatást, a nők leghálátlanabb szeretője: a csokoládé.


2012. febr. 12.

Fuldoklók




Bár igazságtalanul hangzik, a tehetség nem mindenkinek adatik meg - vagy ha mégis, nem mindegyikőnk jut el a felfedezéséig. Így fordulhat elő az, hogy az emberek tömegesen teszik nevetségessé magukat. Vagy szűk körben, vagy egyenesen a TV képernyőjén, hiszen a világ szeme cirkuszra szomjas - mi pedig megadjuk neki.
Annyi fajta lehetőségünk van, amikben kipróbálhatjuk magunkat: ének, zene, tánc, rajz, festés, írás, költészet, reál ágak, politika, történészet... A végtelenségig sorolhatnánk. Ahhoz, hogy életünk egyik legnagyobb felfedezését megtehessük és feltérképezhessük rejtett kincseinket, csupán egy valamire van szükség, ami sokaknak túl nagy lépésnek bizonyul, hogy megtegyék. Ez pedig az átlagtól való elvonatkoztatás, elszakadás a hétköznapitól, az életünk individuális megközelítése. Hogy kik az átlag, akiknek a követésével fel kell hagyni? Az átlag a mindennapi ember, aki nem kamatoztatja a tehetségét, hanem rohan az adott kor divatja után.