Így készül a férfi - az esküvő férfi szemmel

Az esküvő szó hallatán mindenkinek más és más jut eszébe. Míg a tésztát gyúró idős asszony nosztalgiázva gondol vissza egy falusi vigasságra, az álmodozó fiatal lány már el is képzeli az esemény minden egyes pontját a ruháján lévő csipkétől a szalvéták színéig – amely természetesen passzol a koszorúslányok ruhájához. A nagyvárosi szingli legyint az elkötelezettség veszélyeit burkoló ötletre, az anyuka könnyes szemmel gondol gyermeke nagy napjára. De vajon mit gondolnak a férfiak?

A szeretet lakodalma

Arctalan arcok, tekintetlen szempárok szelik a naptár sivár betűit és számait. Ki tudja, kik ők. Névhez kötve, láncra fűzve csellengnek egy éven át, hogy aztán háromszázhatvanöt nap után újrakezdjék, ami elmúlt, egyel több ránccal küzdve, őszülő hajjal fejkendőzve. A nyugtalan ábrázatok idővel fakóvá és közönyössé válnak, a tekintetekből kipattanó szikrát eloltja a közöny hideg vize. Bandukolnak napról-napra, hétről-hétre, cipőjüket koptatva taposnak az éveken, a napokon, melyek mindig ugyanazok, mint a reggel és az este, s mégis valami újat tartogatnak, valami szépet vagy keserűt, vidámat vagy könnyeset. Menetelnek a változó változatlanságban, míg a napok letelnek, összeszámolják az ugyanúgy eltelő éveket, melyek monotonul és könyörtelenül vágtattak át rajtuk.

                De van egy nap, kettő és három, melyek pirosba öltöznek a fekete naptár sivár lapjain. Van egy ünnep, amely piros számokkal és fehér tájjal ünnepel, akár a felékesített menyasszony. Várja a vőlegényét, várja a világ a szeretetet, amely évről-évre felkarolja, talpra állítja, majd újra útjára engedi. Reményt ad, a remény várakozást, a várakozás beteljesülést, s az örömtől buzgó tekintetekben új szikra gyúl. Másként ropog a hó, más illata van a tájnak, máshogy szól a muzsika, melyhez pergő csacsogás a desszert. A szeretet oly tisztává válik, akár a puha hó, s édes minden vallomás. Emlékek árasztják el a fájó világot, könnyesek és fényesek, s a pillantásokban megbocsátás és felejtés bujkál. E lakodalom kéjes tánca, mely fényűzően pörög a csillogó fények vad záporán át, aléltan hull alá, s a világ és a szeretet mámorában tündökölve int búcsút a karácsony csalfa szelleme.

Ásó, kapa, brilliant

          Az évezredek során rengeteg jelenség, gesztus, szimbólum megfakult. Ugyanolyan elcsépeltnek hangzik a „Gratulálok!”, mint a „Részvétem!”. Egyre nehezebb megtalálni a megfelelő kifejezést és annak a módját; figyelnünk kell nemcsak a tekintetünkre, de a mozdulatainkra is. Minél eredetibbnek hatunk, annál hitelesebb lesz a mondandónk tartalma. Ám ahogy majdnem mindenhol, kivétel itt is akad, kevésbé érthetővé téve racionális világunk kiszámítható voltát. Mert ugyan ki tudná megmagyarázni, hogy miért hat már évezredek óta ugyanúgy a női szívre a kérdés: „Hozzám jössz feleségül?”, valamint a mellé rendelt jegygyűrű?