Sohalény

Egy csók. Cirógat a napfény. Könnyű táncot jár az ódon falakon, melyek beisszák selymes sugarát. Szellőn szálló, levelekkel játszó, kedves lány. Lennék napfény; boldog, gondtalan, csintalan lény, s szótlan, mint a hó ragyogása. Lennék napfény, minden felett kacagó, s mindent körberagyogó, ki a szívben vigaszt kínál gyász helyett. Lennék napfény, barátom: a szél. Beteljesült, örök szerelem. Nevetve, süvítve repít csodák ezer holdján át, a végtelenbe, hol meg nem szűnik az édes ölelés. Élnék, véget sosem látva, vándorolnék új tájakra, új tájakon új napot hozni, s ha rám nézne a halandó, botor tekintet, mind újabb, s újabb szerelmet vélne bennem felfedezni. Keringő lenne az életem, soha el nem múló, kacér szoknyám fátyolként libbentené szerelmesem, s ha elfáradnék, felhő lenne a palotám – eltakarva bút, bánatot, könnyem hullna e csúf világra, s megöntözné a szíveket.

Ady Endre: Káin megölte Ábelt

            Vannak a világon olyasféle dolgok, melyekről mindenkiben kialakul egyfajta vélemény. Legyen szó szerelemről, háborúról, hazáról vagy akár hitről, az emberek bátran nyilatkoznak bármely nagy kaliberű témáról, befolyásolva ezzel a környezetüket. Ezt tette Ady Endre is: megosztotta mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket híres-hírhedt élete során szerzett, valamint kamatoztatta az otthonról hozott tudást és ismereteket.

Szóbeli érettségi köszöntőbeszéd

Az élet egy nagy bíróság. Hol a hátsó sorban, hol a vádlottak padján ülve várjuk az ítéletet. Feleltünk már érzelmekért s nagy szavakért, mind nagyobb ítélők előtt állva, míg el nem jutunk a Legfelsőbb Bíróság félelmetes ajtajáig, hogy végül önnön bíráinkká váljunk.

Ma is bíróság elé állunk, hol bírónk az Élet, s csak az esküdtek, tanítóink kedves mosolya hatol át a fülsiketítő csenden.

Tiszta kézzel, ártatlanul állunk Önök előtt, fogadják hát védőbeszédünket, mit húsz éven át csiszolgattunk, s most életműként teszünk Önök elé.

József Attila: Óda

A teljes vers:

Szívharangom szívharangod

               

              Egy dallam, egy íz, egy tapintás. Egy hang, egy szín, egy mozdulat. Egy illat.

                Takaró az emlék. Dunyhája meleg oltalmat ad a fáradt szívnek.

                Szaladj, emlék, szállj a végtelenbe, s mondd el, kiáltsd szét a föld kerekén a titkom! Mert titokban élek. Titokban lüktet gyenge mellkasom. Vízre lépek, s nem látom a jövő fényes hullámait.

                Vezesd, emlék, a vakot! Mondd neki, hogy ne féljen, hogy az élet csupán irónia, melyre illik grimaszolni. Állj mögé, hogy sorsa elől ne fusson már fájdalmasan a végzet viharába.

                Bírd, emlék, a némát szólásra, illatos szavak kútfőjévé tedd! Adj neki hitet és bátorságot, mert érzés az, mi lelkében bugyog; mert a forrás özönvizet fakaszt.

                Nyisd, emlék, a süket fület hallásra! Dallamok szállnak tova a végtelen éterben, hangok suttognak tiszta eszméletet. A lélek az, ki hallhatja a szív dallamát, a tiszta könnyeket.

                Jöjj vissza, emlék! Árván hagytál oly sok szempár között, s eltévedtem az élet hazug ösvényén. Mutasd meg, milyen volt harsányan nevetni, könnyek között lelni álomra. Mutasd meg, miért kell élni, miért lesz boldog a halál. Mutasd meg, mi a szép s a csúnya, miért véges a végtelennek tűnő idő. Mutasd meg, milyen volt szeretni, hozd vissza a szívem, hogy újra megtanuljam! Mutasd meg, voltam én őszinte, bugyogó forrás, tiszta lélek.

                Ne hagyj el, emlék. Kínzó félelem a jövő múlt nélkül, s a jelenem hazugság. Vigyázz lapjaid teremtőjére. Mert csak te tudod, mit az elme hallgat, csak te ismered a szív belső titkait. Te őrzöd a zár kulcsát, mely a lélekhez visz; a lélekhez, melyet száműzött az értelem zavara.

                Mesélj, emlék. Legyél meleg dunyhám ma éjjel. Melegíts, ha hideg van, ölelj át, ha félek. Nyisd fel rab szívem, hadd lássam, mivé lett, tán már el is hagyta zsarnokát. Mondd el panaszát. Mondd meg neki: szabad.

                Élj újra, szív! Élj, s állj bosszút befogott füleimen, vak tekintetemen! Fess vért halovány arcomra, rózsákat száraz ajkaimra. Áruld el, mit még a lélek sem tud, s az ész sem ismer, mert benned él a szó, a hang. Te vagy az élet dallama, nincs már más, ki helyetted foghatna lantot. Te tudod a kezdetet, s ismered a véget, te áldod a világot, s megbocsátasz a kárhozottnak.

                Halld meg, lélek, mit szól a szív. Szeretetet. Reménységet. Örömöt s vágyat. Álmot a végtelenben. Egy szívbe zárt verset, egy messzi pillantást, s vádló hűséget.

 Hívj, ha még szeretni tudsz.

Tűz

Tűz

Izzón, vörösen lángol, ég

a forró kandalló hevén -

lobog,

ropog.

Szikrája átcsap egy fára,

ki megadón lobban lángra

félve

égve.

Színes lapok, borítékok

kapnak sok fekete foltot -

lángban

halnak.

Emlékük füstje száll, halott

szavak kapnak újra lángot

választ

várva.