Sohalény

Egy csók. Cirógat a napfény. Könnyű táncot jár az ódon falakon, melyek beisszák selymes sugarát. Szellőn szálló, levelekkel játszó, kedves lány. Lennék napfény; boldog, gondtalan, csintalan lény, s szótlan, mint a hó ragyogása. Lennék napfény, minden felett kacagó, s mindent körberagyogó, ki a szívben vigaszt kínál gyász helyett. Lennék napfény, barátom: a szél. Beteljesült, örök szerelem. Nevetve, süvítve repít csodák ezer holdján át, a végtelenbe, hol meg nem szűnik az édes ölelés. Élnék, véget sosem látva, vándorolnék új tájakra, új tájakon új napot hozni, s ha rám nézne a halandó, botor tekintet, mind újabb, s újabb szerelmet vélne bennem felfedezni. Keringő lenne az életem, soha el nem múló, kacér szoknyám fátyolként libbentené szerelmesem, s ha elfáradnék, felhő lenne a palotám – eltakarva bút, bánatot, könnyem hullna e csúf világra, s megöntözné a szíveket.

Veled lenni

Várj! Csak még azt mondd el, honnan kezdődik a fény, s hol ér véget, miért vakít el a sötétség. Csak még azt, hogy hány sóhajból áll szél, s miért oly messze száll, véget ér-e, vagy céltalanul bolyongva repíti milliók fájdalmát. Csak annyit még, mennyi a sok és miért nem lehet elég, hangos-e a féktelen kiáltás. Mondd még, meddig ér a lárma, s miért töri meg a lázas csend, hallja-e valaki az ajkak suttogását; mennyire mély a tekintet, hova hat át a pillantás, s úgy metsz-e, mint a hideg. Áruld el a szív dobbanását, a benső forró sóhaját, a lélek remegő hangjait. Még csak dúdold a szenvedély dallamát a vak éjszakában, míg a jelen múlttá válik, s a láng elemészt.

Maradj.