„Hallgasson ide – mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a
gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. – Ha egy ember irtózatos kínzásokkal,
véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját,
vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése fájdalmas űrt és vérző
sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom,
ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy
ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány
másodpercig fizikai fájdalmat érzett?”
„Nézzék, nézzék – mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét
megragadva –, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember
már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás
és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi
vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát?
Mert más is osztozott volna a sorsában. Mert más is meghalt volna vele együtt.
Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két
birkát a mészárszékre, érttessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a
birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az
az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a
legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az
ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja,
hogy társa megmenekült, mit mond első szavával? Istent káromolja. Üdv az
embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!”
„- Ej, apám - jegyezte meg Albert mosolyogva -, látszik,
hogy nem ismeri eléggé Monte Cristo gróf urat. Az ő vágyai nem is erre a
világra valók. Egyáltalán nem érdeklik a kitüntetések, és csak annyit fogad el,
amennyi az útlevelére ráfér.”
„- Úgy vettem észre, ön műértő, mert mikor a szobába léptem,
éppen a képeimet nézegette. Arra kérem, engedje meg, hogy megmutassam
gyűjteményemet: csupa régi kép, szavatoltan valódi mestermű. Nem szeretem a
moderneket.
- Igaza van, uram, mert ezeknek általában egy nagy hibájuk
van: még nem volt rá idejük, hogy régiekké váljanak.”
„Tégy úgy, mintha
becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is. A mi társadalmunkban ez az
axióma százszor hasznosabb, mint a görögöké: "Ismerd meg tenmagadat",
amelynek helyébe napjainkban a mások megismerésének kevésbé nehéz és sokkal
előnyösebb művészete lépett.”
„- Bocsásson meg, uram - kezdte ismét Villefort kábultan -,
de beláthatja, amikor beléptem önhöz, nem tudtam, hogy olyan valakihez jövök,
akinek ismeretei és szelleme a megszokott emberi ismereteket és szellemi
képességet ennyire felülmúlják. Nálunk, a civilizáció szerencsétlen
áldozatainál, szokatlan dolog, hogy nemesurak, akik olyan hatalmas vagyonnal
rendelkeznek, mint ön, legalábbis ez a hír járja önről - tessék megfigyelni, én
nem kérdezem ezt, csak ismétlem -, mondom, nem szokás tehát, hogy a vagyon e
kiválasztottjai idejüket társadalmi problémákkal, bölcselkedő álmodozásokkal
töltsék, amelyek legfeljebb arra jók, hogy megvigasztalják azokat, akiket a
sors kizárt a földi javakból.”
„Ez a mi szegény emberiségünk egyik büszkesége, hogy minden
ember azt hiszi önmagáról, hogy boldogtalanabb, mint egy másik boldogtalan, aki
ott sír és nyöszörög mellette.”
„Nincs ezen a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a
két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú
boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is.
Halálra szántnak kell lennie, Maximilien, hogy megtudja, milyen jó is élni!”
