A hajsza vége

Egy szép napon egy átlagos lány feltett egy átlagos kérdést - azaz inkább megszokott, mint átlagos: "Mit csinálok én itt?" Hogy mégis hol? Természetesen ebben a kívülről csillogó-villogó, de belülről lepusztult világban. Lássuk be: joggal tette fel. Évekbe telt, míg rájött, hogy mi az, amiért érdemes élni. Ez pedig a boldogság.

  Az emberek hajlamosak belefogni a boldogság üldözésébe - néhányójuknál ez már nem a keresés kategóriájába tartozik - és nem képesek leállni vele. Olyan, mint egy drog, vagy mint valami őrült dolog, amitől az embernek az egekbe szárnyal az adrenalinszintje. Sajnálatos módon csak nagyon kevesen találnak rá arra, ami egy életre meghozhatja számukra a boldogságot. Vannak, akik feladják, már nem hisznek benne. A nagy hajkurászásban megkeseredtek, elvesztették az életörömüket.

Van-e olyan dolog, ami minden emberi lény számára meghozhatja a boldogságot? Filozofálhatunk órákon, napokon keresztül, elolvashatjuk az ebbe a témába vágó összes könyvet, tarthatunk közvéleménykutatást, majd megállapíthatjuk, hogy az emberek nagy részének halvány gőze sincs arról, hogy tulajdonképpen mire is lenne szüksége, amitől átélhetné az örök boldogságot, de akadnának olyanok is, akik fintorogva mennének tovább a bajszuk alatt őrülteknek és "világbéke fanatikusoknak" hívva minket. Csak kevesen adnának normális, határozott választ. Ők vagy tapasztalatlan fiatalok, vagy érett emberek, akik valóban megtalálták azt, amiért sokan az életüket áldoznák fel.

Ahhoz, hogy elérhetetlennek tűnő ábrándunk beteljen, csupán három alapvető értéket kell elsajátítanunk. Semmi meglepő, semmi bonyolult, semmi olyan, amitől bárki is visszariadhatna. Az, aki ezekre mégsem képes, nem is értem, mit keres ezen a világon, vagy legalábbis valami mutálódott ember, akiből kihalt minden érzés. Azt hittétek, hogy az eszeteket kell használni? Nem-nem, jól olvastátok, az "érzés" szót alkalmaztam és nem véletlenül.

"Mert hitben járunk, nem látásban" /2. Korinthus levél 5:7/  Az első, amit egyszer és mindenkorra meg kell, hogy jegyezzetek, az az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem veszíthetitek el a hitetek. Ha pedig nincs, gyorsan szerezzetek be belőle - mindenki képes a hitre. Hogy miért van erre szükség? Mert az ember törékeny, a világ, amit látunk mulandó. Hinni csodálatos dolog és a tudat, hogy soha nem vagy egyedül, felbecsülhetetlen.

"Akkor bíznál, mert volna reménységed; és ha széttekintenél, biztonságban aludnál."/Jób könyve 11:18/  Ha nem is mindenképpen ebben a sorrendben, de a következő, amit a szívetekbe és a szellemetekbe kell költöztetnetek, az a remény. Már maga a szó is csodálatos. Hacsak ránéz az ember, valami megmozdul a szívében, egy halvány érzés lesz úrrá rajta. Az elhívásunk reményre hivatott el és nem félelemre, tárgya pedig az ígéret. Butaságnak tartjátok a hitet? Valóban olyan dolog, ami a láthatatlannal kapcsolja össze a látható világot. De kérdem én: reménykedhet-e az ember olyasmiben, amit lát? Megvethetitek a hitet, amivel együtt a reményt is megvetitek. Amikor ezt a csodálatos érzést felöltözzük, minden pesszimizmus lepereg rólunk. Rendbejön az életünk, feldolgozzuk a múltat, begyógyulnak az oly régóta tátongó sebek. Ekkor van szükség az eszetekre: nem veszíthetitek el a reményt - tudatosan magatokoz kell láncolnotok az optimizmussal és az örömmel együtt, abba kell hagynotok az önsajnálatot és az érzékenységgel fel kell számolnotok, hogy a sebeitek legkisebb nyoma is eltűnjön, hogy teljes életet tudjatok élni. Nem csak gondolni vagy sejteni kell ezt az érzést, hanem minden erővel ragaszkodni kell hozzá. A reménység egy olyan érzés, ami sok más egyebet is vonz maga után, mint a tűrésre való képesség és a várakozásra való erő. Hogy mondjak egy egyszerű példát: képzeljetek el egy lányt, aki megismerkedett egy fiúval - sablonnak tűnik, másról sem szól a világ, mint lányokról, akik megismerkednek fiúkkal (és fordítva), majd egymásba szeretnek - a csapból is ez folyik. Ők is egymásba szerettek. Hogy a történetük bonyolódjon, elküldjük a fiút messze, messze a lánytól - bár manapság már nem kell túl messze küldeni ahhoz, hogy próbára tegyék egymás hűségét. Két választása van: az egyik, hogy feladja, nem bízik benne, hiszen nem látja. A másik lehetősége az, hogy remél: reméli, hogy amikor újra találkoznak, minden ugyanolyan lesz, mint régen, mert kitartottak annak ellenére, hogy nem látták egymást. Mi volt ez, ha nem reménység, és miben, ha nem a láthatatlanban? Ezzel a történettel pedig tökéletesen összekapcsolhatom a "hozzávalók" harmadik és egyben utolsó láncszemét.

"Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket

elfedez." /1. Péter levél 4:8/  Nem hiszem, hogy hatalmas meglepetést okoztam volna azzal, hogy a szeretet a boldogság egyik alapfeltétele. Szeretetre mindenkinek szüksége van - még annak is, aki azt hiszi, hogy nem. Enélkül az élet elviselhetetlen lenne, csak gonoszságból állna, mások tönkretételéből, miközben mi magunk is emberroncsok leszünk. Szeretni és szeretve lenni - ezt kívánjuk. Ezért viszont tenni kell. Ez az érzés nem fér össze a mai világban oly népszerű önzéssel és egoizmussal. A tiszta szeretet mindvégig megáll, soha el nem fogy. Elfedez minden vétket, megbocsátja a sértést és el is felejti azt. Bizony, a szeretet vonzáskörébe tartozik a felejtés is. Mennyien hivalkodnak azzal, hogy ők bizony nem tudnak felejteni! Én arra vagyok büszke, hogy tudok. Azzal nem állhattok bosszút senkin, hogy a kapott pofonokat visszaadjátok és egy életre megsértődtök - ennél nevetségesebb hozzáállás valószínűleg nem is létezik. Saját magatoknak tesztek rosszat azzal, ha nem teszitek túl magatokat a fájdalmaitokon, mert ez rajtatok kívül senki másnak nem árt. Ez az igazság. A gyűlölet egy méreg, ami ugyan a szenvedély határán táncol, de milyen szenvedély az? Tanuljatok meg megbocsátani. Nem a beletörődésről beszélek, ezt felejtsétek el! A megbocsátás és a tiszta szeretet nem egyenlő a beletörődéssel, amihez - már bocsánat, de - nem kell túl sok ész. A szeretethez annál inkább, bármily meglepő is.

"Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet." /1. Korinthus levél 13:13/  Van-e a világon még egy ilyen szépen csengő mondat, ami hűbben tükrözné a boldogság elérését, azt, ami "megmarad" számunkra a Földön, ebben a tökéletesen tökéletlen világban. Higyjetek, reméljetek és szeressetek feltételek nélkül. Ha még sokszor úgy is érzitek, hogy ezt a környezetetek kicsit sem érdemli meg, sőt, inkább a gyűlöletre szolgált rá, gondoljatok arra, hogy ha nem is másokért, de magatokért teszitek. Nem a naivitást reklámozom, épp ellenkezőleg: hinni, remélni és szeretni nehezebb megtanulni, mint járni. Hosszú folyamat, de boldogan emlékeztek majd vissza a küzdés korára, amikor kívülről idősek és ráncosak lesztek, de belül, a szívetekben még mindig az ifjúság tüze fog lobogni - mert boldog életet éltetek.