Van úgy, hogy sehogy sincsen. Van úgy, hogy semmi nincsen. Érzékünk kábult, tompa; tekintetünk figyelem nélkül pásztázza az oly egyhangúnak tetsző világot. Árnyakként ballagunk térről térre, nyomról nyomra.
Van úgy, hogy messze szállnánk, örömünket a nagy világ tudtára adnánk, szökellő árnyunk angyalfényt ölt, bús szemünk csillagként tündököl.
Van, hogy mégsem tesszük... van, hogy magunkban mélyen megőrizzük, s apró fényekké válva mosolygunk, mint az őrült.
Van, hogy satnya lényünk megfojtja frissen lopott, nem érdemelt dicsőségünk, míg személyünk egészen apróra zsugorodva pislákol csupán. Eszméink viszontlátva vicsorgunk önmagunkon: bolond ifjúság, emberiség sötét középkora, mely zajos, víg fénycsóvaként vonul át a sötét égbolton.
Egyszer végre elmúlunk, a halál vonatán messzi utazunk, s tán célba érünk. Könnyet csak a kismadár hullajt értünk, földi hagyatékunkon pihegve. Lábai alatt árnyak, mohák, síkos erő, földi börtön, ki gazdát vált: a magány sötét bástyája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése