Míg a hegedű szól

            Minden ember egy-egy világ. Minden világ egy-egy álom. Minden álom egy-egy őszinte szülemény. Az álom nem hazudik, nem titkolózik, nem torzít. Az álom egyszerű és világos. Olyan tiszta, akár a mese. Akár a zene.

            Révetegen tekint ki az ablakon, bele a nagy, sötét éjszakába. Tükörképén néhány csillag izzik, remeg, mint egy női szív, melynek ereje csak közelről ismerszik meg igazán. Ő mégsem látja. Csak nézi. Gondolatai egy álmot fognak össze egy másik idősíkban, másik térben. Feje lassan az asztalra borul. Ujjaival végigsimít finom arcán – majd felriad. Izgatottan kap egy kis notesz után. Elbűvölve csodálja a kacskaringós, szövevényes mintákat a fénylő borításon. Sötét tekintete csillogva hatol át a kemény fedélen, találgatva, vajon mi lehet benne, mintha nem a saját életét tartaná kezei között.

            Naplóját kinyitva betűk, szavak, sorok, oldalak tömege tárul elé. El akarják nyelni, mint valami fenevadak. Követelőzve tátongnak, kapaszkodnak a papírba, jelezve, hogy kitörölhetetlenek. A szavakat a tűz sem semmisítheti meg. Hősi halált halva a lángban, füstben szállnak tova az éterben, kísértve alkotójukat, szellemként követve őt. Emlékek.

            Halk puffanással ér földet a kincsesládaként lezárt napló. Csak bámul rá undorodva, mintha nem is hozzá tartozna, mintha nem is lenne köze hozzá. Csupán egy elrontott élet darabkái az üres semmiben, hátrahagyva az utókorra elrettentő példaként. Nem él és nem mozog. Csak fekszik a földön, mintha oly’ gyámoltalan lenne. Undorítóan gyönyörű látvány, veszélyesen vonzó.

            Hová lett a múlt? Mi lesz a jövőben? A jelen az az alagút, ahol a múlt és a jövő kezet fognak egymással. Senki nem látja őket, de mindenki érzi. Senki nem hallja őket, mégis ordít a mulandóság. Jelen nincs. A jelent azért találtuk ki, hogy megvigasztaljuk szenvedő lelkünket: önmagunk urai vagyunk, a világ netovábbja. A jelen menedék a múlt, búvóhely a jövő elől. Kegyes hazugság mindazoknak, akik azt hiszik, el tudnak szakadni a múltjuktól és új életet tudnak kezdeni, valamint azoknak, akik életművészként a Carpe Diem útjára lépnek. A jelen a félelem szüleménye. Ha egy pillanat a végtelenségig felezhető, honnan jön és hová tűnik? Nincs köztes állapot. A múlt és a jövő kézen fog bennünket két oldalról, akár két fegyőr, testünkön átvezetve magát az életet. Ámíthatjuk magunkat, hogy nem fontosak: ez csupán gyávaság. Az idő rabszolgái vagyunk.

            Mi maradt hát nekünk ezen a világon? Mi okozhat még örömet? A szépség. A hit, a remény és a szenvedély. A szeretet, a puhaság, az álmok. A zene. Mind-mind szépség.

            Lassan felkel a székről. Támolyogva indul el a szoba másik vége felé. Feje szédül, gondolatai cikáznak. Szíve szakadatlanul dobog. Zsigereiben érezi, ahogy az élet vonul át rajta, ahogy az idő magához láncolja és nem engedi, ahogy az emlékek rémekként kapaszkodnak törékeny testébe. Erőtlenül nyúl borús színű hegedűjéért. A hegedű nő. Kecses, aprócska hölgy, teste vékony. Nyakát enyhén hátradöntve, ajkait résnyire nyitva él. Lelke, csupán egy kicsiny bot, kitartóan áll, hogy tartsa a testet. Akár évszázadokon keresztül. Ha megrendül, ha picit is elmozdul, a lélek megsérül, elesik. A test pedig összerogy. A kecses nő erős, a szenvedélyes nő rendületlen. A hegedű női szépség. Aki ért hozzá, előcsalogathatja belőle más világok zenéjét, hangok orgiáját, minden titkát, gyönyörét, haragját, minden örömét és fájdalmát. A hegedű érez.

            Kezeivel finoman fonja körbe a vékony nyakat, jobb kezét a vonóval a négy húr felé mozdítja. Látható, figyelemfelkeltő érzékszervek ezek, melyekhez csak igen kevesen értenek. Ők az érzelem. A vonó elindul. Siklik, maga sem tudja, merre. A hangszer egybeolvad mesterével, az érzelmeknél pedig nincs kitűnőbb kotta. Száll, zúg az új dal – minden érzelem más. A zene megismételhetetlen. Hangok és képek, dallamok és emlékek, párhuzamosan vívnak harcot az élő és az élettelen lélekben. Szemét lehunyva átitatja a zene, mely betétdalként küzd a folytonos képkockák ellen. Ujjai hol fájó fürgeséggel, hol kínzó lassúsággal játszadoznak a húrokon. Meleg pillantások, apró érintések; soha ki nem ejtett szavak; mondatok, melyek lágyan simogattak egykor; hangok, melyek dallamként csengtek a halandó fülben. Egy tánc egy fogadalmakkal átszőtt zenére, ízek és illatok a nyári zápor zord felhői alatt. Éjszaka csillagain táncoló, magas dallamok kúsznak szét a sötétségben, betöltve múltat és jövőt, átcikázva a szíven és a lelken, felszaggatva és darabokra tépve az érzékeket, a tudatot, a valóságot, betöltve a szobát, a házat, a csendet, megszakítva a természet végtelennek tűnő nyugalmát egyetlen őszinte kiáltással: a női szív zenéjével. Arcán forró könnycsepp gurul végig, majd még egy és még egy. Orcája kigyúl, ajkain árad be a hideg levegő, hűtve felhevült testét. Fájdalmas búcsúk, ordító csend, a feledés látszata, hazugságok és kétségek, beletörődés és folytatás. Újrakezdés nincs. Az élet nem körforgás. Az élet az idő rabja.

            Álmok és vágyak kelnek útra a levegőt szelő homályon át, emlékek szakadnak ki egy lélek belsejéből, hogy bejárják azt és még egyszer megkínozzák, sóhajtva mossák el könnyekben az arcot, melytől soha nem szakadnak el – míg a hegedű szól. Felidézett szavak és érintések váltják egymást hangonként, dallamonként, erőszakosan táncolva szerteszét a mindenségben, a végtelenségben, a megfoghatatlan szépségben, a kínzó gyönyörben és fájdalomban, megállíthatatlanul süvítve a világba, visszhangot képezve a hegyekben és völgyekben, lehelve a felhőkben, kiáltva a falakon, belevésve magukat az univerzumba, kitörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, mely alantas nyugalommal öleli magához a múltat.

            A remegő kéz élettelenül játssza le az utolsó, mély, síró hangot; maradék erejét mind beleölve, majd térdre rogyva, légszomjjal küzdve és könnyektől ázva, sebzetten és a múltját a végtelen időbe vésve, elalél a hideg padlón.