A szeretet lakodalma

Arctalan arcok, tekintetlen szempárok szelik a naptár sivár betűit és számait. Ki tudja, kik ők. Névhez kötve, láncra fűzve csellengnek egy éven át, hogy aztán háromszázhatvanöt nap után újrakezdjék, ami elmúlt, egyel több ránccal küzdve, őszülő hajjal fejkendőzve. A nyugtalan ábrázatok idővel fakóvá és közönyössé válnak, a tekintetekből kipattanó szikrát eloltja a közöny hideg vize. Bandukolnak napról-napra, hétről-hétre, cipőjüket koptatva taposnak az éveken, a napokon, melyek mindig ugyanazok, mint a reggel és az este, s mégis valami újat tartogatnak, valami szépet vagy keserűt, vidámat vagy könnyeset. Menetelnek a változó változatlanságban, míg a napok letelnek, összeszámolják az ugyanúgy eltelő éveket, melyek monotonul és könyörtelenül vágtattak át rajtuk.

                De van egy nap, kettő és három, melyek pirosba öltöznek a fekete naptár sivár lapjain. Van egy ünnep, amely piros számokkal és fehér tájjal ünnepel, akár a felékesített menyasszony. Várja a vőlegényét, várja a világ a szeretetet, amely évről-évre felkarolja, talpra állítja, majd újra útjára engedi. Reményt ad, a remény várakozást, a várakozás beteljesülést, s az örömtől buzgó tekintetekben új szikra gyúl. Másként ropog a hó, más illata van a tájnak, máshogy szól a muzsika, melyhez pergő csacsogás a desszert. A szeretet oly tisztává válik, akár a puha hó, s édes minden vallomás. Emlékek árasztják el a fájó világot, könnyesek és fényesek, s a pillantásokban megbocsátás és felejtés bujkál. E lakodalom kéjes tánca, mely fényűzően pörög a csillogó fények vad záporán át, aléltan hull alá, s a világ és a szeretet mámorában tündökölve int búcsút a karácsony csalfa szelleme.

Bukott angyalok

                A sokszor homályos múltból egy tisztán csengő mondat mereng fel az emlékeimből: „Minden nő hercegnő”. Csodálatosan hangzott. Mi sem volt egyszerűbb, mint elhinni és eszerint szegni fel az állam.

Ellentétek vonzásában

-          Te boldog vagy?

-          Igen, az vagyok.

-          Csak azt hiszed. Mi tesz boldoggá? A szépség? A hit?

-          Isten.

Elveszett kiáltás

Zsongás. A világ hangja. A zsongás, ha folytonos, megszokható. A kiáltás olyan, akár a homokszem: ha a szembe kerül, könnyre fakaszt, de a sivatagban csupán a szédítő tömeg része.
Őrült világ. Kiált, de nem tudja, miért; zsong, de gyümölcstelenül.
Önző világ. Lassú, kegyetlen halált halsz. Üvöltöd fájdalmad, de senki nem segít. Sírsz és vergődsz, mint egy kisgyermek, de süket fülekre találsz.
Ez vagy te, ember. Forogsz, míg el nem alélsz, míg utol nem ér a végzeted. Gyorsuló, lüktető élet a tiéd; tombolsz, amiért elvették tőled az örökkévalóságot. Kimondod a még végig nem gondolt gondolatod, a még meg nem élt érzésed, és mindez elszáll, akár egy szárnyaszegett pillangó. Nem tudod, hogy merre suhan tova az éterben, ütközve a tengernyi félkész szóval és szívvel.
Pörögj és rúgj fel mindent magad körül! Fetrengj a mocsokban, dobd el magadtól, ami emberré tesz, ami felelőssé tesz, ami értékessé tesz. Dobd el az életed, s nem lesz halálod. Harsogj túl mindent és mindenkit, s aztán vedd észre: halott vagy. Mert minden, amitől forrás voltál, amitől az égen fénylő csillag voltál, a levegőben kering meg nem értve és meg nem hallgatva... te pedig csak állsz révetegen, a kiradírozhatatlan szavak után kapva.
Sírnál, de könnyeid ráfagynak barázdált arcodra; kiáltanál, de nincs kinek; szólnál, de eladtad magad. Akkor feleszmélsz arra, amit addig süket voltál meghallani: kiáltó szavad a csönd.

Ásó, kapa, brilliant

          Az évezredek során rengeteg jelenség, gesztus, szimbólum megfakult. Ugyanolyan elcsépeltnek hangzik a „Gratulálok!”, mint a „Részvétem!”. Egyre nehezebb megtalálni a megfelelő kifejezést és annak a módját; figyelnünk kell nemcsak a tekintetünkre, de a mozdulatainkra is. Minél eredetibbnek hatunk, annál hitelesebb lesz a mondandónk tartalma. Ám ahogy majdnem mindenhol, kivétel itt is akad, kevésbé érthetővé téve racionális világunk kiszámítható voltát. Mert ugyan ki tudná megmagyarázni, hogy miért hat már évezredek óta ugyanúgy a női szívre a kérdés: „Hozzám jössz feleségül?”, valamint a mellé rendelt jegygyűrű?

Boltos karácsonyt! - Veszprémi Napló

Tetteink

A vihar örök Násztánca

Szikrázó fénycsóva suhant át a parton, el a tó fölött. Belehasított az éjszaka tengerébe; mennydörgés rázta meg a csöndet, majd minden elnémult, akár egy élet, mely átsüvít a világon, majd hangtalanul kialszik, hol tüzet, hol ürességet hagyva maga után.

Álomszerű, fehér alak futott keresztül a pázsiton, mely szomjasan várta a mennyei záport - reménytelenül. Száraz, vad vihar tombolt, tépázva a kísértet ragyogó ruháját. Sötét, valamikor még elegánsan rendezett fürtjei most ziláltan terültek el vékony, fehér vállain. Fürkésző, ijedt tekintetét kapkodva jártatta jobbra-balra, mígnem szikrázva tükröződtek benne a villámlás cikázó fényei. Sebesen futott tovább a bokrok, nádak között, mint egy álombéli tündér - tántoríthatatlanul, az ódon híd felé.

Egy eszme dallama - Veszprémi Napló

A Napló szerkesztősége nagy vállalkozásba kezdett áprilisban: elhatározta, hogy felkutatja az ifjú tehetségeket; olyan tanulókat, akik a tanulás mellett hobbijuknak tekintik az írást vagy egyszerűen csak ki akarják próbálni magukat ezen a területen.

Szabadság

Földi csillagok

            A tehetség egy olyasféle áldás, ami mindenki számára megadatott. Van, aki a művészethez ért, van, aki az irodalomhoz, van, aki a matematikához és van olyan is, aki az elromlott gépek reparálásához. Mindenkiben bujkál egyfajta plusz, amit nagyobb mértékben birtokol, mint a környezete. Szerencsés ember az, aki ezt felfedezi magában és beépíti az életébe; még szerencsésebb esetben erre építi a karrierét – egy ilyen élet nem bukhat meg.

Míg a hegedű szól

            Minden ember egy-egy világ. Minden világ egy-egy álom. Minden álom egy-egy őszinte szülemény. Az álom nem hazudik, nem titkolózik, nem torzít. Az álom egyszerű és világos. Olyan tiszta, akár a mese. Akár a zene.

Silence

A magány falai

Van úgy, hogy sehogy sincsen. Van úgy, hogy semmi nincsen. Érzékünk kábult, tompa; tekintetünk figyelem nélkül pásztázza az oly egyhangúnak tetsző világot. Árnyakként ballagunk térről térre, nyomról nyomra.

Tűz

Tűz

Izzón, vörösen lángol, ég

a forró kandalló hevén -

lobog,

ropog.

Szikrája átcsap egy fára,

ki megadón lobban lángra

félve

égve.

Színes lapok, borítékok

kapnak sok fekete foltot -

lángban

halnak.

Emlékük füstje száll, halott

szavak kapnak újra lángot

választ

várva.

A hajsza vége

Egy szép napon egy átlagos lány feltett egy átlagos kérdést - azaz inkább megszokott, mint átlagos: "Mit csinálok én itt?" Hogy mégis hol? Természetesen ebben a kívülről csillogó-villogó, de belülről lepusztult világban. Lássuk be: joggal tette fel. Évekbe telt, míg rájött, hogy mi az, amiért érdemes élni. Ez pedig a boldogság.

Paradoxon-szerelem

Ugyan elvont és furcsa, de általános igazság, hogy minden nő tart szeretőt - és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindegyikőnk ugyanazt. Lángoló haragunkban boldogság, végtelen panaszáradataink süket hallgatója, akkor is ott van, amikor magunk vagyunk, magányos óráink társa. Ő a legjobb barátunk és ugyanakkor legfőbb ellenségünk is, aki nem kívülről, de belülről gyógyít. Hallhatatlan beszélgetéseink során ugyan fogyni látszik, de mindig újult erővel várva a folytatást, a nők leghálátlanabb szeretője: a csokoládé.

Fall in love

Bár néha felettébb unalmasnak, sivárnak és erőltetettnek tűnik, az iskola alapjában véve egy izgalmas hely - kíváncsi embereknek. Nem csak ismeretszerzés szempontjából természetesen. Az iskola egy hatalmas intézmény, ahova a társadalom különböző csoportjainak képviselőit zárják össze. Így mi lehet annál szórakoztatóbb, mint nevetni mások gyengeségein, hogy aztán a többiek is nevessenek rajtunk, ha ránk kerül a sor - fogalmazta meg Mr. Bennet Jane Austen szócsöveként.

A megfizetés esztendeje

        Irodalmi mű vagy történelmi alkotás? Pusztán hazugságok tömkelege lenne vagy örök igazságok őrzője? Immár két évezrede vitatkozunk, a barátok ellenségekké válnak miatta, miközben a Biblia egyre újabb és újabb titkokat tár fel. Több ezer éves jóslatok, amik most, az utóbbi évtizedekben kezdtek valóra válni. Mindez pedig nem csupán véletlen.

Fuldoklók

Bár igazságtalanul hangzik, a tehetség nem mindenkinek adatik meg - vagy ha mégis, nem mindegyikőnk jut el a felfedezéséig. Így fordulhat elő az, hogy az emberek tömegesen teszik nevetségessé magukat. Vagy szűk körben, vagy egyenesen a TV képernyőjén, hiszen a világ szeme cirkuszra szomjas - mi pedig megadjuk neki.

Annyi fajta lehetőségünk van, amikben kipróbálhatjuk magunkat: ének, zene, tánc, rajz, festés, írás, költészet, reál ágak, politika, történészet... A végtelenségig sorolhatnánk. Ahhoz, hogy életünk egyik legnagyobb felfedezését megtehessük és feltérképezhessük rejtett kincseinket, csupán egy valamire van szükség, ami sokaknak túl nagy lépésnek bizonyul, hogy megtegyék. Ez pedig az átlagtól való elvonatkoztatás, elszakadás a hétköznapitól, az életünk individuális megközelítése. Hogy kik az átlag, akiknek a követésével fel kell hagyni? Az átlag a mindennapi ember, aki nem kamatoztatja a tehetségét, hanem rohan az adott kor divatja után.

Hópehely

Gondtalanul szállingóznak a fehér hópelyhek a házak között. Lágy szellő kíséri őket útjukon, hogy eltaláljanak oda, ahol hiányzik egy csepp szeretet, egy csepp öröm, egy csepp irgalom, egy csepp vigasz. Mintha mindig mosolyognának. Mintha csak azért léteznének, hogy a világba egy kis varázst kölcsönözzenek, hogy aztán elillanjanak és az utca újra megmozduljon, a fejek újra lefelé nézzenek, az ábrándok pedig a pelyhekkel együtt elolvadjanak.

Csekély számú olyan dolog van, ami megörvendezteti az emberi szívet. Manapság minden túl egyértelmű, minden túl világos, minden sivár, zajos és rohanó. Én sem tudom, hova rohanok. Miért nincs időm leállni és elgondolkozni? Min? Bármin. Csak szakadjak ki a valóságból! Csak ébredjek már rá, hogy az élet nem abból áll, amit a szememmel felfogok! De ha egyszer nehéz? Amikor már a felszólalók, beszélők mondatának második felét minden további nélkül kitalálom, amikor kinyitom a naptáram és előre meg tudom mondani, hogy mikor, mit fogok csinálni, amikor a romantikus filmek úgyanúgy koppintott vége után csak a szemem forgatom, ebben a túlságosan is reális, földhözragadt világban minden unalmassá válik. Izgalom? Szó sincs róla. Ha szükségem van rá, egyszerűen csak nem nézem meg az időjárás-jelentést, hátha másnap a nyakamba zúdul az eső. Nem azért dobog gyorsabban a szívem, mert végre történik valami, amire nem számítottam, valami új, valami varázslatos... Ugyan már! Csupán az ijedtség az. Ijedtség attól, hogy nem tudok megfelelni ennek sima világnak. De miért akarnék? Nem tartom otthonomnak. Csak egy idegen helynek, ami - jobb híján - megtűr a hátán, aminek a lakói üres fejjel és üreges szemmel néznek át rajtam. Realizmusukat csak egy kósza, ok nélküli mosoly is képes felbolygatni. Mert itt mindennek kell, hogy legyen valami oka, aminek pedig nincs, azt nem létezőnek tekintik.